Időszámításunk előtt,
egy napsütéses nyári délután, valahol a morosán vadvidék fővárosában éppen a
játszótéren legeltettem szememet cseperedő gyermekemen… mikor megcsörrent a
telefonom. Igen, akkor már volt mobiltelefon, bár még nem voltak kamerák.
Hivatalos hangon közlik velem, hogy a ma éjszakát egy vidéki szállodában kell
töltenem, s holnap reggel kapom az utasítást, hogy melyik iskolában kell
felügyelnem a nyolcadikos záróvizsgák törvényes lebonyolítását. Kérdezem, hogy
megvárhatom-e még, míg a gyermek a csúszdáról lecsusszan, vagy sürgős a
küldetés. Nem sürgős, de titkos. I’m Bond..., nevetem el az élét.
Autózom a kitűzött cél
felé, mikor ismét hívás érkezik. XY, a helyi rendőrkapitányság valamilyen rangú
tisztje. Ijedtemben fogalmam sincs. Én vagyok-e az, aki egy ilyen és ilyen
típusú, rendszámú személygépkocsival közeledem Felsőfalu felé? Hirtelen
körülnézek. Honnan tudja ez? Én meg itt mobiltelefonálok… villan be. Alig
válaszolok, meg vagyok lepve rendesen, nem minden nap hívnak fel a
rendőrségről. No, megtudom ismét, a rendőrségtől is, melyik szállodában fogom
tölteni az éjszakát. Megnyugtató, hogy a rendőrség őrzi az álmom, számontartja,
melyik szállodákat frekventálom. Sőt azt is megtudom, hogy reggel sehová nem
indulok el, míg nem találkozunk illető telefonálóval, akinek már nemhogy a rangját,
a nevét sem tudom.
Felsőfalu álmos
városka a morosán dzsungel szélén. Néhány klasszikus gerendaház, egyre több
krómacél kerítés, népviselet, vagy valami afféle. Autentikus hely. Itt
vánszorgom le a szálloda lépcsőjén, azon morfondírozva, hogy aludtam valahol,
találkozom valakivel, s megyek valahova, rettentő fontos és titkos küldetésbe,
csak azt nem tudni, mért…
Illető rendőrtiszt hivatalos
hangon bemutatkozik, úgy, ahogy csak a rendőrtisztek tudnak bemutatkozni – a nevét
megint nem értem. Érdeklődik, hogy én vagyok-e a tanfelügyelőnő. Én volnék,
mosolyodom el nagy szendén, ahogy csak kezdő tanfelügyelő tud tapasztalt
rendőrtisztre mosolyogni. Nem nagyon hiszi, megkérdezi még egyszer. Igen, igen,
mondom, velem beszélt telefonon. Gyorsan közli, hogy mehetünk, és hogy az ő
autójával fogunk menni. Én legyek szíves a személygépkocsimat biztonságba
helyezni a szálloda udvarára. Tudok vezetni? Persze, hogy tudok, mondom, tegnap
egészen idáig mit gondol, ki vezetett? Nem másért, de olyan szép és fiatal
vagyok, hogy nem gondolta volna. Kérdezem, hogy hol itt a logikai összefüggés,
de nem érti a kérdést, elindul. Úgy
megyek utána, minta tudnám, hogy kivel hová és miért megyek. Emberem vállas, jó
tartású, magas, tekintélyt parancsoló férfi. Civilben. Stukkertáskával a
nadrágszíján. Biztos így kell – gondolom magamban, és beülök az autójába. Ahogy
a szálloda kapuján kikanyarodunk, beáll elénk egy rendőrautó, és mögénk egy
másik.
Hová megyünk? – érdeklődöm.
Ő azt nem tudja. Gondoltam, mondom, ha olyan határozottan elindultunk s böjeci
is jönnek velünk, hogy tudja, hová megyünk. Legyek szíves, telefonáljak a
tanfelügyelőségre, tanácsolja szárazan, s én már látom, hogy sokat nem fogunk
beszélgetni. Telefonálok. Térerő néha van, ekkor hallom szaggatottan Tornyosmező[1]
nevét, meg hogy „vágd el a fax kábeléééét…” No, ez utóbbiban kételkedem, biztos
nem jól hallom, bár vagy háromszor elmondják, különböző helyeken szakad meg.
Hogy én a kébelt? A faxét? Már hogyne vágnám el… Morfondírozom egy sort, de mondom
emberemnek, hogy Tornyosmezőre kérem a fuvart. Böstörög. Hogy már megint, és a
tegnap is megrázták ott a tanfelügyelőt, és az semmi, mert a tavaly a másikat
jól bezárták, s azt mondták neki, hogy onnan élve nem jön ki. Meg hát azért
megyünk az ő autójával, mert a másik tanfelügyelő autójának a szélvédőjét is
betörték. Biztos benne, hogy oda akar engem vinni? – kérdezem, de látom, hogy
alkalmi sofőröm ma humorérzék nélkül ébredt. Kezdem sejteni a tanfelügyelőség
szándékát: ezek most meg akartnak tőlem szabadulni, egy kisebbségi
tanfelügyelővel kevesebb.
Tornyosmező költői
nevű település a költői szépségű hegyek között, 19 kilométerre egy olyan
főúttól, amely maga se vezet sehová. Minden kapuban öt-hat gyermek játszik, s
legalább egy apa dülöngözik reggel korán. De azért a táj az táj. A falu
központjában ácsorog vagy három-négyszáz atyafi. Hűha, mondom. Mi van itt?
Semmi. Ezek így szokták. Csak állnak. Állnak? Állnak hát.
No, akkor menjünk be
az iskolába, s pattanok ki az autóból, mellém is gyorsan a rendőri kíséret.
Elöl-hátul s két oldalamon rendőr. Most veszem észre, hogy ezek engem kísérnek,
s azt is, hogy itt mi most csapatmunkában fogunk vizsgát ellenőrizni. Atyafiak
meg se parittyázzák, én is köszönök, ők is. Úgy megyünk el a bejáratot őrző
rendőr mellett, mintha mi se történt volna, kérdezem is tőle, hogy akkor most
mindenkit így beenged, vagy csak engem nem igazoltat. Engem nem kell, mondja, én
a domnu colonellel jöttem. Ja, az más. Odabenn föl-alá sétálnak felnőttek,
gyermekek. Kérdezem, hogy szülők-e vagy tanárok, de nem kapok választ, mindenki
csak mosolyog.
Kérdem, hol a tanári.
Beülök én is egy kávéra szép csendesen, elvegyülök a felügyelő tanárok között.
A kávé jót fog, a beszélgetés kedélyes, többnyire arról szól, hogy kinek mennyi
volt tegnap. Nem tudom, mijük volt mennyi, de egészen egzakt, pozitív egész
számokban kifejezhető a valamijük, s érezhetően ez a téma köti le minden
figyelmüket. Érdeklődnek tőlem is, hogy nekem mennyi volt, nemigen tudok mit
válaszolni erre, mondom, nem emlékszem. Úgy tudnak azon nevetni, hogy a
domnisoárának máson jár az esze, bezzeg, ahogy csak faluhelyen szokás.
No, jön az elnök,
ugyanabban a kedélyes hangulatban közli, hogy emberek, itt aztán semmi baj nem
lesz, mert a borítékok elő vannak készítve. Mást a vizsga szervezéséről, a
lapok kitöltéséről, arról, hogy mit szabad, mit nem, s amit ilyenkor szokás –
nem mond. Rutinos a társaság, tudják ők. Megnyugtató, hogy a tételek már
borítékban vannak, gondolom, s nézem az órám, hogy milyen korán. S már a
borítékok is elő vannak készítve. Osztja az embereket a termekbe, mindenkinek jut
egy kupac vizsgalap, csak nekem nem. Valahogy pluszban vagyok, az elnök
zavarodottan keresgél a listáján, s csak megkérdi végül: dá mnyévoaszta?
Mondom, én meg a tanfelügyelőségről jövök. Az elnök egy kicsit szörnyethal, de
azért működik az ösztön, gyorsan kávéval kínál. Mondom, már ittam. De azért
megnézném a bizottságot. Bevisz egy terembe, ahol meglepően sok fénymásolópapír
tornyosul. Közben elmondja, hogy milyen szép és fiatal vagyok, s hogy ő nem is
gondolta, hogy a tanfelügyelőségről jövök. Ugyan, elnök úr, micsoda lesújtó
képet fest arról a drága tanfelügyelőségről, hát szabad ezt? Kérdem is, hogy
van-e faxa. Kicsit értetlenül néz rám. Van, mondja végül… kinek akarok faxolni?
S annak a faxnak kábele van-e? Na ekkor néz rám igazán különösen, hogy miféle
lüke libát küldött ide a tanfelügyelőség már megint, aki még azt se tudja, hogy
a faxnak rendszerint kábele szokott lenni. Na azt a kábelt akarom én – mondom.
Látom az arcokon, hogy igen nagy baj van most. Nincs-e kábele? – kérdem. Hát
van… Fogom a gépet, s domnu colonelnek az ölébe nyomom, tenné-e be egy kis
időre az autója csomagtartójába, mert én ugyan meg nem rongálom a közvagyont.
Ekkor kezdenek el
sürögni-forogni: megjöttek a tételek. Kilences, mondják diadalmasan, kilences,
mármint a variáns száma, s ennek most örülni kell, mert kilences. Ha hatos
lenne, egész másképp állnának a dolgok. Kérdem, hogy akkor a borítékokba a
tétel most kerül bele? S hogy akkor az elnök úr nem azt mondta volt, hogy a
borítékok készen vannak már? Elnök úr már a vörös minden színét kipróbálta
ábrázatján, mikor arról érdeklődöm, hogy a mosdó merre van. No, ekkor úgy
néznek rám, mintha legalábbis embert öltem volna, mert az rendben van, hogy
idejöttem, az is rendben van, hogy nem iszom kávét, meg hogy nem értem a
borítékot, de már pont a mosdó? Gyorsan menesztenek valakit a polgármesteri
hivatalba. Ó, ugyan már, kollégák, ne szégyenkezzenek, láttam én már falusi
wc-t, mondom, s oldalamon domnu colonellal ellibbenek az illemhelyre. Ott a
fülke előtt udvariasan megállok, s az úriembert előretessékelem, mert mégiscsak
ő a férfi, mire végre észbekap, hogy oda már ne kísérjen el. Hátha nem esik
bajom. Nem is esik, bár wc-csésze nem volt, csak egy körbebetonozott lyuk, bőségesen
akadt papír, afféle apró fecnik, különösen igényes kivitelezésben, mindegyik
irodalmi keretbe foglalva, ékes román nyelven, hiszen tegnap román vizsga volt.
Stílusos, gondolom, s néhányat összeszedek, ingyen van, jó lesz szuvenírnek.
Mondom is a rendőrömnek, hogy ugye tanúm rá, hogy a kultúra minő fellegvárába
érkeztünk mi kettecskén, s gyorsan készítünk egypár közös fényképet az
eseményről. Elvégre wc-ben kell szelfizni.
Ahogy kilépek, elém
áll egy alacsony, pocakos, kopasz figura, fülig ér a szája, dől belőle a
vendégszeretet, rutinosan öleli meg a kedves vendég vállát, már visz is
magával, s közben beszél, beszél, mondja, hogy mennyire örül, hogy találkozunk,
s hogy én milyen szép és fiatal vagyok, s ki gondolta volna, hogy az ember lánya
az én koromban már tanfelügyelő lehet, s hogy ezt ő magától el se tudta volna
képzelni, ha nem mondom, s nosza ebédeljünk együtt, meg aztán – igazítja meg a
sálat a nyakamban, miközben mélyen a szemembe néz – a boríték nekem is elő van
készítve, mert ő aztán egy gondos primár, s itt a népek összetartanak. Úgy-e?
Hát én nagyon sietek, szabódom, de már látom, hogy nem úszom meg, itt aztán
borítékot fogok ebédelni, ha akarom, ha nem.
Miközben föl-alá
sétálunk így a folyosón, s hallgatom a polgármester ömlengését a hely
szelleméről, és arra gondolok, hogy a rendőri őrizettel felügyelt
vizsgahelyszínre ez az ember egyáltalán hogy jött be, s micsoda különös
boríték-fétis dívik errefele a hegyek között – a gyermekek már meg is kapták a
tételeket. A borítékból, persze. De látom, hogy nem írnak, mintha ragályos
lenne, tömött sorokban tolakodnak ki a wc-re, s ott a nadrágzsebükből
elővesznek egy papírt – csak nem a tételt? –, s dobják ki az ablakon. Az ablak
éppen a kocsma udvarára néz, ahová közben betódult a kinn álldogáló atyafiak
zöme, s adják a papírokat kézről kézre. S ami a szavukból kiszűrődik, abból azt
veszem ki, hogy a faxot, amit a csomagtartóba bezárattam volt, erősen
hiányolják, s valami domnisoárára erősen haragusznak. No, mondom búcsúzóul a
polgármesternek, én ezt megnézem magamnak. Ámde az ajtón nem érkeztem kimenni,
mert a domnu colonel jótanácsába botlottam, ő ugyanis egyáltalán nem javasolta
nekem, hogy az épületből kitegyem a lábam. Nézek ki egy vizsgaterem ablakán,
hát a morosán architektúra egy sajátosan szép példáját látom odakinn: a szürke
vaskerítés alig fél méterre a kánikulában nyitott ablaktól, s azon kendősök és
kalaposok csokrokban lógnak, s adják szintén a jótanácsokat Ionucnak és
Szerjózsának, akik nagy bamba képpel néznek hol a felügyelő tanárra, hol az
udvar népére. Gondoltam, ha már a jótanácsoknál tartunk, én is adok egyet:
nosza zárjuk be az ablakokat, felügyelő tanár úr, s mivel látom, hogy valami
súlyos nyavalya gyötri a gyermekeket, besegítek, van időm, majd én elkísérem őket
wc-re. Ezért jöttem Nagybányáról, remekül értek hozzá, hogy vizsgázó
nyolcadikosokat kísérjek wc-re. De mivel a varázsige tömegeket gyógyított
hirtelen, nem sok dolgom akadt, ottragadtam hát a felügyelő tanár mellett, s az
beszédbe elegyedett velem, mert hát kedélyes emberek laknak errefele. Kérdezem
is tőle, hogy nem zavarom-e, mert a kölkek írnak, suttogjunk inkább. Nem írnak
ezek, ne is foglalkozzak vele, nem jött meg még a megoldás. A megoldás? –
kérdem. A borítékban az is? Látom, hogy az ember zavarba jött, nem pontosan
érti, mi a szöszt akarok a borítékkal, mondom neki, hogy erősen unatkozom,
felhívnám a családomat, de ez a fránya kis telefon nem észleli a térerőt. Majd
az övé – mondja szolgálatkészen, mert tanfelügyelő az mégiscsak tanfelügyelő, s
a lovag is lovag – s kikapja a zsebéből a telefont. Kérdem is, hogy ez hogyhogy
nála van, nem kellett a csomagmegőrzőben hagyni? Nem foglalkozunk mi itt
ilyesmivel, magyarázza, itt a népek összetartanak. S hogy mennyire igen, azt
látom: odakinn kézről kézre szállnak a vizsgalapok, tételek, lágyan szállnak a
légben a mértan feladatok, tangóznak a galacsinok, s mintegy varázsszóra
megérkezik a megoldás is. Egy aprócska speedy gonzales szökik át a kerítésen, s
az előre megragasztószalagozott papírlapot olyan rutinnal keni fel az
ablaküvegre, amilyennel a felügyelő tanár kapja be onnan a másodperc törtrésze
alatt, míg én a saját telefonjáról a folyosóra kilépve a tanfelügyelőségre
küldöm a helyszíni tudósítást. No, megvan hát a megoldás, nyugszom meg, s
gyorsan ellenőrzöm is, hogy helyes-e a számítás. Már hogyne lenne helyes? –
mondja a felügyelő tanár, ő ugyan nem ért hozzá, mert földrajztanár, de a matekos
kolléga már reggel óta be van rendelve a polgármesteri hivatalba. Van ott
minden, ami kellhet neki, enni-innivaló, számológép, papír. Mert a primár az jó
ember, az aztán összefogja itt a népeket. Az igen, én is megismertem, mondom. Aztán
hallom, ebédnél találkozunk. Ott igen, vigyorog. Mondhatja hangosan is,
domnisoara, nem zavar itt senkit, ezek olyan lassan másolnak, hogy be se
fejezik időre.
Alig adták le a csodás
dolgozatokat, gondolom, mégiscsak elbliccelem a domnu primár ebédjét, s arra kérem
a felügyelő tanárokat, foglaljanak helyet egy padban, s arról, ami ma történt,
írjanak egy nyilatkozatot, s elnök úr ide jöjjön szépen a katedrához, itt
kényelmesebb a szék, s domnu colonel, addig, ha volna egy kis ideje, álljon meg
ott az ajtóban, s győződjön meg róla, hogy innen csak az megy ki, aki a kezembe
adta élménybeszámolóját. Mert arra fölöttébb kíváncsi vagyok, hogy van az, hogy
a csupa-csupa 10-es átlaggal a város legjobb középiskolájába bejutott tornyosmezői
gyermekek első félév után sorra buknak meg, miközben senki ember fia rajtuk
kívül nem jut be abba a drága sztáriskolába, mert az összes helyet lefoglalják?
S önök, uraim, annak a receptjét most nekem elárulják, úgy-é?
S ahogy jöttem, úgy
mentem el, rendőri kísérettel. S mint a bakter, úgy állt minden falu rendőrsége
előtt egy-egy fakabát, s szalutált a felvezető rendőrautónak. Én akkor már a
saját autómban ültem, minek a szélvédője ép volt, s a böjeciktől csak a Gutin
tetején búcsúztam el, mert onnan tovább nem szólt a rendőri védelem.
Hogy a jó atyafiak
gyermekei a szürke kerítés mögött azóta, hogy kamerák vannak, hogy vizsgáznak, hogy
nem, azt én nem tudom, mert mi tagadás, a festői szépségű helyre a lábamat
azóta se mertem betenni, de úgy sejtem, ott, ahol a primár ilyen jó ember, s a
népek így összetartanak, csak kerül valami megoldás erre is: vagy a kamerát
teszik a borítékba, vagy a borítékot a kamera elé.
[1] A helyszín fiktív, a történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük
a valósággal csak a véletlen műve lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése