Érettségi. Részletkérdés, mellékzönge, zárójel

Hurcoljuk az érettség dolgozatokat. Rettentő korrektek vagyunk, időnként már önmagunkban sem bízunk meg, álmunkban titoktartási szerződések néznek velünk farkasszemet, emlékezetünkbe égnek a javítóközpont arcai.  

A javító tanár.  Azzal végképp nem számol a román oktatási rendszer – lássuk be: többségi a szempont −, hogy vannak aránytalanságok az egyes megyék lakosságának összetételében: vélhetőleg nem ugyanannyi magyar (és magyarul írt) dolgozat keletkezik egy tömbmegyében, mint egy szórványmegyében. (Tudom, tudom, hogy meglehetősen szakmaiatlan, stigmatizáló és slendrián a két elnevezés, de értjük.) Ha tehát – hipotézis – a tömbmegye dolgozatait a korrektségre, semlegességre, feddhetetlenségre hivatkozva mondjuk egy szórványmegyében javíttatják, akkor az a két magyar szakos tanár, aki ott él és tanít, előbb szörnyethal, majd legyőzi önmagát, szuperhős lesz, és kijavít minden dolgozatot. Ha mégsem, akkor segítséget kap: buszra száll egy másik tömbmegye minden második magyartanára, elutazik a szórványmegyébe, mire megérkezik, fáradt, nyűgös, elege van – és igaza. Ebben az állapotban javít. Közben a tömbmegye magyartanárai érdeklődéssel figyelik az eseményeket, távolról, mert korrektek. A szórványmegye tanárai kikérik maguknak, vagy nem.

Ugyanez fordítva: Elkerül egy szórványmegye magyar dolgozata Moldvába. Ott hamar felismerik, hogy nincs alkalmas javítótanáruk. Bár nem túl nagy a probléma, alig van vagy 50 dolgozat. Segítséget kérnek hát egy tömbmegyétől. Ott kétségbeesett keresésbe kezdenek: ki lenne az a két palimadár, aki rászedhető lenne, hogy ne otthon javítson, ahol szintén lenne mit, hanem elutazzon oda, ahová magától sose menne semmiért, és kijavítana potom pénzért csekély számú dolgozatot. Mennek s jönnek, hosszabb az út, mint a javítás, szállás nem kell, különben is.  Mire megérkeznek, érthetetlen okokból kifolyólag idegesek. Valamiért sok az óvás.

Nem vagyunk eléggé elszórványosodva. A legszebb jelenet a témában az, amikor az igazán kicsi kisebbségek javítják a dolgozataikat, azok, akiknek anyanyelv oktatásuk érettségi szinten csak egy megyében van. S akkor kísérik a dolgozatokat a javító tanárok, a korrektség, semlegesség és feddhetetlenség jegyében. És a saját diákjaik dolgozatait javítják egy másik megyében. Olyan rutinosan csinálják, s oly bájos természetességgel, hogy ezen igazán csak mi tudunk megütközni, ők nem.

Vannak, akik a probléma megoldását felvállalják. Természetesen magyar érettségi dolgozatot mindenki tud javítani – mert ugye focihoz, gyermekneveléshez és magyar érettségi dolgozathoz mindenki ért −, szakképzett tanár az szakképzett tanár, akkor is, ha soha életében nem tanított középiskolában, fogalma sincs, miről szól a tananyag mostanában, vagy éppen mindig a mellékszakját tanította, angolt, vallást, talajtornát. Szakképzett, hát jogosult, s kénytelen, mert igen nagy pánikhelyzet van, s behívta a tanfelügyelő. S a behívó az behívó, az ember nem kérdez. Meg a dilemma is igen nagy: nézzen most önmagába, merje kimondani, elismerni önmaga s a főnök előtt, hogy ő erre alkalmatlan, vagy legyen jóban mindenkivel, s fogadja el azt a néhány fityinget, amit ezzel kereshet. Úgy dönt, nem adja itt a bonyolultat, különben is: ő a másodkéz.

A másodkéz feltétlen bizalommal van az első iránt. Telepatikus megérzései vannak, a világért sem pontozna másként, mint az első. Összead, ellenőriz, és egyetért. Mert fő az egyetértés. És milyen szép! Igen, itt végre tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Azért néhány esetben hibát ejt, merő véletlenségből. A jóérzésű másodkéz türelmes. Kávét hoz az elsőnek, és szívesen elmegy sétálni. A szemfüles másodkéz kinövi magát, nagy tapasztalata van, hisz tavaly is javított, idén már mindent jobban tud, önbizalma dolgozatról dolgozatra nő, nem baj, hogy üresen hömpölygő, értelmetlen mondatokat olvas, hisz a kislány olyan szépen ír, tízest ad. Boldog, elégedett, rá se ránt.

Másnap tolongás: mindenféle szakosok dolgozatokat várnak. Köztük az egyetlen magyar iskola komplett tanári kara. Ilyenkor nagyon értékesek ők: ők a vorbitor gyé maghiarák. Hozzájuk csatlakoznak azok, akik soha nem tanítottak magyarul, de valamelyik nagymamájuk magyar volt, úgy hírlik, legalábbis a tanfelügyelő listáján így áll, nosza, gyorsan behívja idén is őket. Ezek mindig bejönnek, szendén pislognak, s nem értik, miért e megtiszteltetés, de nem szólnak, mert mit is szólnának. Ezek duplafenekű javítótanárok, ők kapják a magyar földrajz, magyar történelem, magyar informatika, magyar satöbbi dolgozatokat, meg még a többiből is, hisz tudnak románul is. A vorbitorok minden nyáron javítanak. Bár ők mindig csak másodkezek, javító társuk többnyire nem vorbitor. Aztán megegyeznek: ahol a gyerek valamit magyarul írt, majd megérti valamelyikük. Sokat ezek se kérdeznek, bár látják, hogy az összes magyar dolgozattal a többségi kolléga kínlódik, s az összes románnal ők, mert valahogy mégse jött ki a lépés, nem az a kupac dolgozat került eléjük, ami kellett volna, megvolt a jószándék, de hát… a kolléga hamarabb jött. Valamiért mindketten feszültek, és görbén néznek egymásra.

A bizottsági tag ideges. Órák óta telefonálgat mindenféle kimondhatatlan nevű javítótanárnak, aki nem érti, miért kell a nagy nyárban bejönnie egy kimondhatatlan nevű iskolába, amiről élénken érdeklődik, hogy hol van. A bizottsági tag órák óta azzal foglalkozik, hogy különválogassa a románul írt matematika dolgozatot a magyarul írt matematika dolgozattól és a németül írt matematika dolgozattól, de az ukránokat külön szereti, mert azok nem ukránul írták a matematika dolgozatot, hanem románul, lám, lám, így kell ezt csinálni, vennének már mások is példát róluk, azt a rézfánfütyülő kisebbségi dolgozatát, amibe pont azt a tételt nem dolgozta ki az idétlen kölke, amiben lett volna egy felismerhető érthetetlen szó. Különben is, kettő meg kettő négy. Minden nyelven. A bizottsági tag ideges, mert az a másik kettő, aki csak azért van ott, mert ezeket a nyelveket beszéli, folyton akadékoskodik, és mindent jobban akar tudni. A másik kettő képviseli a képviselhetetlent, és szintén ideges. Sutyorognak azon az érthetetlen nyelven, és összevonják a szemöldöküket. Hogyan teremtsünk nemzetiségi konfliktust könnyen, gyorsan, olcsón? – magasiskola.

A tanfelügyelő dolgozatokat számol, borítékol és tankol – neki kell a legmesszebb fekvő megyébe elvinnie a dolgozatokat, másnap jön csak vissza, addig se rontja a levegőt. Fogalma sincs, mi volt a tétel, és miben egyeztek meg a javító tanárok. Rengeteg dolga van. Nem elég, hogy minden élő és félholt kollégát rávett, hogy azonnal mondjon igent a bizottsági behívóra, az ő nyakába szakad annak a felfedezése is, hogy ki tudna elképzelhetetlenül sok magyarul írt matematika, földrajz, anatómia és szociológia dolgozatot kijavítani azok közül a kollégák közül, akikhez semmi köze. Megtett már hatszáz kilométert, és végig telefonált. Nem fáradt, nem unja, nincs elege, nincs véleménye.

S aztán jönnek a fehér hollók. Van nekik négy javítani való dolgozatuk. Komoly társasági életet élnek, élvezik a javító központ egyedülálló hangulatát, kedélyesen trécselnek a rég nem látott társaikkal, és komótosan lapozgatják a dolgozatokat. Sokat sétálnak, így sokkal jobban érvényesül a bemutatásra szánt új ruha. S mivel ráérnek, lefordítanak egy árván maradt filozófia dolgozatot, tandemben egy magyarul nem értő echte filozófussal, egyik érti, másik tudja, lesz ebből is egy jegy, különben is, csak egy dolgozat van. Meg van még egy ugyanilyen földrajz is, hegyek azok hegyek, eresszük. Ezekkel összesen egy baj van: a folyosón kell javítani őket, mert ott nincs kamera. És hát az ablakfülkében könyökölve kissé kényelmetlen.

Nem tudom elképzelni azt a tanárt, akiben a rosszindulat bármilyen apró szikrája is pislákolna, miközben egy CV-325 jelzésű dolgozat egyeztetési hibáival szembesül. A javítótanár szubjektivitása teljesen kizárt. Soha egyetlen megye javító tanáraiban sem volt semmilyen ellenérzés, érdek vagy előítélet más megye dolgozataival szemben. Princípium, aforizma, mém.  

Jó herceg! Ér-e annyit az a fene nagy korrektség, hogy feláldozzuk érte a szakmai tudás értékét? S jobb lesz-e az érettségi eredmény, ha mindenki fáradtan, feszülten, egy görbelábú széken kucorogva javít ki végtelen számú dolgozatot? Számolunk-e azzal, hogy a javító tanárnak is egyszercsak elege lesz, s a komolytalan helyzetben maga is komolytalanná válik? Jó-e nekünk, ha ez a sok korrekt ember pontosan azzal foglalkozik, amihez nem ért? Beszélgessünk az így keletkezett eredmények relevanciájáról. Számoljunk százalékokat, és írjunk toplistákat. Fogjuk meg, és hurcoljuk.