Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!

Fejtsd ki véleményedet… értelmezd a metaforát… példázd… foglald össze… tömörítsd… határozd meg a témáját… mutasd be… emeld ki a kulcsszavakat… nevezd meg a beszélő szándékát… fogalmazz kérdéseket… nevezd meg az ok-okozati összefüggéseket… fedezd fel a szöveg szerkezeti elvét.

Ezt tanítjuk gyermekeinknek szövegértésből. Olyan diákokat nevelünk, akik a nyelv mögötti nyelvre is érzékenyen reagálnak. Értik az iróniát, értik a kommunikációs funkciót, értik a ráhatást és értik a manipulációs szándékot. Ha a nyelvi kifejezőeszközök finomságát képesek pontosan észlelni, gondolkodásuk, szövegalkotásuk, logikai tevékenységeik nyilván követik a megértés színvonalát. Egyszóval a nyelv professzionális felhasználóit képezzük, s a nyelv által tanítjuk a tudományokat. A világ megismerésének racionális eszközeit adjuk a kezükbe. Nemigen tudunk mást hirdetni, mint a tudás hatalmát, azt, ami ma talán nem érték a hatalmon levő tudatlanok szemében. Kényelmetlen hősöket nevelünk, magabiztos egyéniségeket, manipulálhatatlan, kritikus gondolkodókat. Elméleti líceum vagyunk, értelmiségieket képezünk, olyanokat, akik magas százalékban érettségiznek, nagy átlaggal jutnak be egyetemekre, beszélik a művelt magyar köznyelvet, helyesen írnak, mindannyian elsajátították az urbánus magatartásformák alapjait, képesek részt venni kötetlen kommunikációs helyzetekben, és képesek tudományos kiselőadásokat tartani. Könnyedén szólalnak meg két idegen nyelven, és nem jönnek zavarba akkor, ha megkérdezik őket, beszélnek-e angolul, tudnak-e németül. Lételemük a vizuális kultúra, a másodperc törtrésze alatt kutatnak fel releváns információkat, és használják fel azokat a hétköznapi vagy tudományos problémamegoldáshoz. Naprakész tudással, bejáratott tanulás-technikákkal, kőkemény értékrenddel engedjük el őket, s talán előttük állt néhány gerinces példa, talán volt, aki emberséggel szólt hozzájuk. Túl fognak nőni azokon, akik ma körülveszik őket, s ha ők is akarják, kiemelkedhetnek abból a társadalmi osztályból, amiben a szüleik élnek. Ebben mérhető leginkább egy iskola értéke: hány diák emelkedik ki önerőből saját környezetéből? Sokkal relevánsabb ez, mint a különben igen magas érettségi eredmény, az egyetemválasztás vagy a teljességgel érdektelen utolsó bejutási átlag.

Itt ülnek a jövő informatikusai, orvosai, pedagógusai, pszichológusai, feltalálói és kutatói.  Elengedjük őket, búcsúzunk, s mi minden évben rutinosan egy kicsit belehalunk.

Mi legyen velük? Megteremtettük-e nekik a minden kampányban ígért munkahelyeket? Van-e lehetőségük arra, hogy decens életszínvonalon kamatoztassák ismereteiket, tehetségüket, vagy beérjük néhány hőzöngő szlogennel az itthonmaradás kötelességéről? Vannak-e gazdasági eszközeink arra, hogy az egyetemet végzett fiataljainkat hazahozzuk Nagybányára?  Teremtünk-e nekik élhető várost, ahol feloldódhatnak például a kulturális események sokszínűségében? Vagy komolyan gondoljuk, hogy eljárnak majd operettre, nótaestre, borkóstolóba? Készüljünk fel arra, hogy hangosan felvihognak majd, ha nyilvánvaló ostobaságot, ordító ízléstelenséget, giccset, csiricsárét, hacacárét, korrupciót látnak, vagy mindettől udvariasan távol maradnak.  Különben is, hol vannak a diákok, hol van a tanári kar? – kérdezzük. És miért marad távol józan értelmiségi mindattól, ami a kulturális kínálatban feltűnik, miért vonul vissza egy városnyi értelmiség mély, értelmes, művelt beszélgetésekre házakba és kertekbe, asztalsarkokra és fotelek mélyébe?  Miért van tele a pesti, kolozsvári, szatmári színház fiataljainkkal? Ostorozzuk diákjainkat, mert nem jönnek el rendezvényünkre, pártunkba és színházunkba, nincsenek ott a szüreti bálunkon és a március tizenötödikénken. Ostorozzuk őket, mert folyton a kütyüiken lógnak, és azt hisszük, ez függőség, mindenféle kóbor népnevelőt invitálunk ide, hogy megszabadítson bennünket a kütyüktől, a csapdáktól, a gonosztól, és a finnugoroktól, persze. Ostorozzuk őket, mert nem olvasnak. Miközben az iskolában azt mondjuk nekik, nézd meg gyermek, ott van a vers a kütyüdön, nem nyomtatom ki, mentsünk meg néhány szép, lombos fát, különben is, használj keresőt, amott a többi vers, néhány regény, kezedben a világirodalom minden lényeges alkotása – no meg néhány igazán lényegtelen darab, s nézd, a lényeg és a lényegtelen között pontosan az a különbség, hogy… Használd csak, de használd jól, szedd szét, rakd össze, fedezd fel, hogy működik, mutasd meg nekünk is, találj ki jobbat, fedezz fel mást. S amikor kilép a kapun, azt várják el tőle, másszon fára inkább, legyen sáros, horgoljon vagy süssön kenyeret, őrizzen hagyományt, dúdoljon nótát és járjon legényest. Süssön is, járjon is, őrizzen is.  De legyen szabad a mában élnie, s ne várjuk el folyton tőle, hogy éljen úgy, ahogy régen volt.

„A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” – ezt mondta a kőszívű ember, Baradlay Kazimir, a negatív hős. Mondjuk, hogy nekünk igazán nem példaképünk, de különösmód ugyanazt szajkózzuk, mint ő, valahányszor fiataljainkat ostorozzuk. S ahol folyton kollektív elmarasztalásnak vannak kitéve – oda nyilván nem szívesen járnak. Ez a rossz moralizálás akasztja meg a haladást, ez tartja távol őket mindattól, amit közösségben tehetnének. S míg ez a darab föld nem mozog, hanem áll, s ha mégis mozog, süpped, addig ezeket a fiatalokat sem a munkahely, sem a motiváló közösség, sem a kulturális igényesség nem hozza haza. S akkor tovább hőzönghetjük a megmaradásról és kutyakötelességről szóló szlogenjeinket, mikor az ő gyermekeikből már végképp nem lesz magyar iskola. Tegyünk azért, gondolkodó emberek, hogy ha ezen a kapun most kimennek, legyen, aki ismét belép! Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!