Gyúrja beléjük. Mit kibe?

          Dagad a botrány a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karának professzora, Szamosközi István trágár kijelentéseit tartalmazó videó kapcsán. Érdemes a jelenségre figyelni, itt, itt, itt és itt. Érdemes kommenteket olvasni, érveket vizsgálni. Így rajzolódik ki igazán a történet java.

Amit a videóban látunk, apró szösszenet, a jéghegy csúcsa, önmagában nem annyira súlyos a kifakadás, mint a Szamosközi-jelenség maga. Mert az, hogy ő ilyen, az nem érv, hogy nyers de karakán, az sem, hogy mi mindent tett le az asztalra – nos, éppen azért. Beszélhet-e így egyetemi professzor? – igen, azt hiszem beszélhet. Kifakadni szabad, verbálisan kéjelegni is, levezetni a feszkót, igen, szabad, mert a tanár is ember. De ezt egy pohár pálinka mellett szokás, vagy az erdő mélyén, nem akkor, amikor a professzor a kollégájával beszél, nem, semmilyen körülmények között sem, akkor sem, ha nincs ideje megtartani az előadását, akkor sem, ha nem szokott (miért nem szokott?) szünetet tartani. És nem akkor, amikor a diákok szüneten vannak, nyilván nem léptek ki az online találkozó felületéről, tehát vélhetően hallják, amit (róluk) mond.

Ki kicsoda a mondatban: „Gyúrja beléjük a f*szát”? Nagyjából ugyanazt jelenti, mint a korábbi istenkáromlás, mégis sokkal plasztikusabb. A hiányos mondatban benne van az utalás a diákokra – beléjük kellene gyúrni. S volna benne egy alany is. Övé lenne a gyúrnivaló. Isten, még mindig? Ő gyúrja? Tényleg?

Mennyi mindent tett le az asztalra? Mentség-e, hogy mi van a mérleg másik serpenyőjében? Nem. De az a félelmetes, ahogy védelmükbe veszik, ahogy ez a kétségtelenül megosztó személyiség láthatóan kiépített egy saját világot, ahol ez a rend. Úgy sejtem, diplomát az szerezhetett, aki a játékszabályokat elfogadta. Ugye tudjuk, hogy ott és akkor is Vitay Georgina, Nyilas Misi és Medve Gábor kifejezetten csicskaságra vágyott.

Kell-e a pokolra menni minden dudásnak? Része-e a személyiségformálásnak a megalázás, a megalázottság elfogadása, a tekintéllyel való visszaélés sorozatos megtapasztalása? Mi neveljük a diktátorainkat.

S akkor a pedagógusmodell, a példakép, a követendő minta, a tanár-diák partnerség, a támogatás és elfogadás az mind-mind beléjük van gyúrva, gondolom.

Rettenetesen csúnya gesztus ezzel a sajtóhoz fordulni. Legalább annyira, mint belegyúrni a mit kibe. Kimondani, hogy ebben én nem kívánok részt venni nagyobb bűn-e, mint következetesen kiépíteni egy olyan világot, ahol az ilyen fajta kommunikáció mindennapos élmény?

És rettenetesen kínos az újságírói kérdésekre válaszolni egy olyan ügy kapcsán, aminek több évtizedes gyökerei vannak, ami nyílt titok, ami egy komoly intézmény fényét árnyékolja be, munkát ad egy etikai bizottságnak, kínos munkát. Az etikai bizottságok csupa etikátlansággal foglalkoznak, kollégák ítélnek el kollégákat, s a kocka könnyen fordulhat. Kellemetlen műfaj, senki sem kívánja magának. Nehéz valakin számonkérni, hogy a jelek szerint több évtizede milyen alapon gyúrja bele a valamijét másokba. Nehéz, mert közben egyebeket is gyúrt bele a mérleg másik serpenyőjébe. Nehéz erről a sajtóval értekezni. Nehéz megvédeni a mundért a becsülettől.

             Hát ha így esett, belekezdeni csak akkor érdemes, ha végig akarjuk játszani. Az semmit sem ér, ha megcibáljuk az oroszlán bajszát. Tessék annak a bizottságnak munkát adni, szépen, hivatalosan, névvel, aláírással, már úgyis mindegy, a sajtóbotrány komoly hátszél – vagy tessék szépen csöndben maradni (lásd „Aki fél az inkább hallgasson”). Főképp előbbi.