A magyar nyelv napján

Ha a vizuális kommunikáció anyanyelvünk, akkor annak is vannak nyelvjárásai. 

Új óvodacsoport Nagybányán. Lábjegyzet

Szórványiskolákban panaszkodni szokás, keseregni az egyre fogyatkozó osztályok fölött, siratni a múltat, foggal-körömmel ragaszkodni a régóta létszám alatt működő, papíron, mesterségesen még fenntartott osztályokhoz, csoportokhoz. Kopogtatni ajtóról ajtóra, óriási civil összefogással győzködni a szülőt arról, amiről saját maga sosem lesz meggyőződve. Kitartani, harcolni, trükközni és az asztalra csapni. Vicsorogva harsogni a megmaradást. Ígérni mindent mindenkinek, ha lehet, ingyen.

Teljesen atipikus, mondhatnánk váratlan és szokatlan az, hogy egy szórványiskolában folyamatosan nőnek a létszámok. Idén 22-vel többen vagyunk, minden szinten magasabbak a létszámok, mint tavaly voltak. Kétségtelen, hogy a város legnépszerűbb óvodája lett a Híd utcai ovi. Második éve, hogy póthelyeket kell igényelnünk a tanfelügyelőségtől a Waldorf csoportnak, tavaly a hagyományos óvodacsoportjaink is nagy létszámmal működtek. Köszönhető a szülők bizalmának, a kiváló pedagógusoknak, a jó körülményeknek, s annak a pedagógiának, amit mi szeretünk így nevezni: „iskola szeretettel”. A gyermekek helyben főzött, egészséges ételt esznek jó étvággyal, zárt udvaron játszhatnak, biztonságban vannak, anyanyelvükön szólunk hozzájuk, magyarul tanulnak mondókákat, magyarul hallgatnak meséket. A minőség, a következetesség és a szeretet mindennapos gesztusaiból építkezünk. Sokat dolgoztunk érte, s minden újabb beiratkozó bennünket igazol: 2014-ben helyesen ismertük fel, hogy egy iskolának csak akkor lesz jövője, ha alapjai vannak. A gondolat mostanra érett be igazán, 60 ovis helyünk volt, 74 kisgyermeket írattak be a szüleik. Meghirdettük a személyes újrairatkozás lehetőségét, s arra ébredtünk, beteltek a helyeink, többen vagyunk, mint amennyi gyermeket fogadni tudunk. Nem hívunk senkit, nem győzködjük a szülőket semmiről, nincs beiskolázási kampányunk. Elértük azt, hogy bennünket keressenek. Sikertörténet.[1] [2] [3]  [4] [5]

Egy szórványiskola, ahol minden szinten nőnek a létszámok.

 

---

[1] Nagybányán idéntől végleg megszűnt a 20-as óvodában működő csoport, amelyért oly sokat küzdött civil szervezet és politikum egyaránt. Az oda járó gyermekek közül egy sem került hozzánk.

[2] A beiratkozás során csupán két áthelyezést kértek a szülők más óvodából hozzánk. A növekvő létszámaink nem függenek össze más óvodák létszámcsökkenésével.

[3] Az iskola az új csoport létrehozását az érvényben levő törvényeknek, procedúráknak megfelelően, július 8-án kérvényezte, a dokumentációt 3-szor küldtük újra, mert az mindig elveszett a tanfelügyelőségen. Választ csupán szeptember 10-én délután kaptunk, miután a 30 napos válaszadási határidő kétszer is lejárt. A csoport engedélyezése azért is szükséges volt, mert a járványügyi előírásoknak megfelelően nem működhetnek létszámon felüli csoportok/osztályok, az időközben megjelent 185-ös törvény pedig limitálja a csoportok/osztályok maximális létszámát. Kollégáimmal együtt 3 nap állt rendelkezésünkre, hogy berendezzünk egy óvodacsoportot a nulláról. Vasárnap este még dolgoztunk. A berendezést a Schola Parentis Egyesületnek, a bennünket támogató hazai és magyarországi civil szervezeteknek köszönjük. A megkésett válasz miatt pedagógusaink olyan munkavállalói jogoktól estek el, amelyek jelentősen befolyásolják szakmai karrierjüket.

[4] Szeptember 10-én a tanfelügyelőség tucatjával oldotta meg a létszámon felüli csoportok helyzetét, új osztályokat, csoportokat, állásokat létesített. Ezek közül egy a miénk.

[5] A csoportok jóváhagyásának csupán az időpontja esik egybe a választási kampánnyal.

Tető alá hozzuk

Van egy hírem. A Nagybányai Helyi Tanács által jóváhagyott iskolahálózat ránk vonatkozó rovata. Új címmel, utalva arra, hogy az iskola a 2020-2021-es tanévtől a cintermi épületben működik. Életem legszebb táblázatrovata.

Ennyi volt a hír.

Az épület tetőzetét éppen cserélik, a munkálatok forráshiány miatt leálltak. Az épület belső tereinek felújítására nincs elkülönített összeg.

De örvendünk.

Jelen idő, többes szám, mi-tudat

Kedves ballagó Diákjaink!
Ma ballagnánk. A különleges idők mindig különleges érzelmeket kavarnak. És minél abszurdabb a világ körülöttünk, annál mélyebb, annál emberibb érzésekkel gondolunk rátok. De már a legelső pillanatok egyikében azt határoztuk, nem sírni akarunk, hanem várni. Megvárni azt, amikor egymás szemébe nézhetünk, amikor elvonulnak fejünk fölül a felhők, és szabadon búcsúzhatunk az együtt töltött évektől. A helytől, aminek szagát érezni kell még egyszer legalább, a helytől, ami nem virtuális tér. Mert azt a sokat vágyott ballagóruhát fel kell venni, azokat a lépéseket meg kell tenni, a batyukat a vállunkra kell venni, azokat a tekinteteket a tömegben meg kell keresni, látni kell a suli zászlajának lebbenését, kezet kell fogni, azzal a néhány itt töltött évvel szembe kell nézni. Táncolni kell, fotózkodni, érezni virágok illatát, körbeülni a családi asztalt. A ballagás jelen idő, többes szám, mi-tudat.

Higgyünk benne, hogy amire igazán vágyunk, arra várakozni kell, a várakozás minden izgalmával, édes feszültségével. Úgysem engednénk el benneteket ölelések nélkül. Szeptember elején ballagunk. Offline event egészséges, érett fiatalokkal, a mi gyermekeinkkel. 

Források és forrongások

Gyakorlótesztet szerkesztek. Rövidkének találom a szöveget. Ismerősnek is, de én már magamnak se hiszek. Rákeresek, hátha ki tudom toldani. Ezt találom. Most olvasom először a cikket, akkortájt íródott, amikor álltam a parton, néztem a tételt, s úgy gondoltam, illetlenség lenne szóvátenni, hogy zsenáns. Más okból is, persze, főképp más okból. Aztán, egy évvel később kimondtam mégis. Azóta más a minisztériumi csapat, mások a tételírók. Sokkal többet tudunk a szövegértés képességének mérőeszközeiről, és soha nem eleget. Következtetést 2016-tal kapcsolatban - gondolom - levontak. (Feladatötlet: Egészítsd ki alannyal a fenti mondatot!) Hálás vagyok annak, aki ezt beküldte, ismét, saját javaslataként, mert a filológus élete ettől izgalmas igazán. Most rákeresek a gyakorlótesztek szövegeire, mert látni akarom, hány csontváz rejtőzik még a szekrényeinkben. Elkezdek gyanakodni, visszakeresem a forrásokat, folyamatosan pillantgatok a vizsgaprogramra, az aktuálisra, a múltbélire. Magávalragad a tételek történetisége, beszippant a tételrecepció pszichológiája.  Eltűntem, csókolom. A héten vizsgatétel nem lesz. 😊

NAT-mentes övezet

Nem lehet már diszkréten hallgatni, NAT-ügyben végképp nem, odáig dagadt már a botrány, s annyi erdélyi magyartanár aggódik azon, hogy mi lesz majd, ha ez itt is érvényes lesz.

Látom, de nem akarom elemezni itt most a különféle politikai irányzatok kanonizálási törekvéseit, sem a nyilvánvalóan helytálló szakmai-pedagógiai érveket, amelyeket komoly intézmények, rangos kutatók hoznak fel a NAT ellen. S közben persze, hogy hazaszeretetre (is) kell a gyermeket nevelni. Hogyne. 

Nyilván újra kellene definiálni azt is, hogy mi a nemzet, azt is, hogy mi az alaptanterv, a nemzeti minimum, haza, s szeretet, sejtem, hogy a “közös ismeretanyagunk”-ban nem vétetett figyelembe a mi ajánlásunk, s hogy odaátról másképp fest a Kárpát-medence, mint ideátról. Igaz, festői. Innen is, onnan is nézve. 

Eközben egy másik országban, egy másik minisztériumban egy másik miniszter jóváhagyásával egy egészen más tanterv készül, a szakma bevonásával, tapasztalt egyetemi tanárok irányításával. Kánonátrendezés nélkül, korrektül. Arra procedurálisan sincsen lehetőség, hogy a NAT átszivárogjon, itt is érvényes legyen, csak azért, mert azt Kárpát-medencei közös tantervnek álmodták meg a szerzők. Nehezen mondom ki, de ez az agyonszabályozott, hierarchikus oktatási rendszer legalább ilyen törekvések ellen véd bennünket. Ilyen módon Romániában nem is lehetne tantervet írni, nemcsak magyart, de semmilyet se. 

Ez itt egy másik ország, NAT-mentes övezet, az Iskola a határon innen rekedt.

Költözünk a belvárosba

A városi önkormányzat mai döntése értelmében a Németh László Elméleti Líceum  és a Petre Dulfu Általános Iskola épületet cserél. A Luminișului utcán maradt osztályaink tehát ősztől a cintermi iskolában kezdhetik a tanévet. 

A döntést az iskola alapítása óta szükségesnek érezzük. Nehéz ma megítélni az akkori körülményeket, nehéz ma felmérni, mi lett volna, ha másként döntenek az iskolaalapítók, s volt-e reális lehetőségük másként dönteni. Tény, hogy nehéz örökséget hagytak ránk. Pontosan tudjuk, mit ad hozzá az oktatás minőségéhez, a pedagógiai koncepcióhoz és a diákévek hangulatához a belvárosi létforma szemben a kívül rekedtség érzésével, a szocreál hangulatával, a betontengerben fel-felbuggyanó vastag beszédek, és dallamfoszlányok élményével. A piac, a gyártelep és a temető hármas ölelésében feszengő elméleti líceum közelében megszaporodott szociális lakások, végül az ősz óta a szomszéd iskola épületébe költöztetett Petre Dulfu Általános Iskola közelsége napi szinten jelentett kihívásokat. Egyértelművé vált, hogy ebben a helyzetben nem tarthatjuk tovább gyermekeinket, hogy a magyar tannyelvű iskola ilyen körülmények között nem fejlődhet tovább. 

Ünnepelünk tehát: sokéves kéréseinkre érkezett válasz ez a döntés. Nagyon hosszú, fegyelmezett tárgyalási folyamatnak az eredménye ez. Próbáljuk reálisan látni helyzetünket. Tudjuk, hogy búcsúznunk kell a tágasság érzésétől, tudjuk, hogy lemondunk a tornatermünkről, s arról a rengeteg befektetésről, amibe annyi pénzt, energiát, igényességet fektettünk. Tudjuk, hogy ebben a pillanatban a cintermi iskola még nem áll készen arra, hogy befogadjon bennünket, és szeptemberig még rengeteget kell rajta dolgozni. De így, kifosztottságában, megtörtségében is látjuk az épület lelkét, értjük a szót, mellyel megszólítanak a falak, előhívjuk emlékeinket, ezer szálat, ami bennünket ide köt, a város szívébe, s tudjuk, hogy nemcsak nekünk van nagy szükségünk erre az épületre, de az épületnek is ránk. Óriási hittel és komoly gyakorlattal lehelünk ismét lelket egy megkopott iskolaépületbe. 

És megpróbálunk felejteni. Van olyan ügy, ami mellett az ide vezető kálvária eltörpül. Simítsa le homlokunk a derű.