Nagycsütörtök

Barátom, hős vagy, mi tagadás. Neved ünneplik száz és ezer éven át. Most dőlj hátra, számold meg ezüstpénzeid. Megvan mind a harminc?

A nagybányai iskolaügy színe és fonája

A nagybányai iskola ügyében, Cătălin Chereches, Nagybánya polgármesterének Március 15-én elmondott beszéde, az ezt megelőző és követő események, nyilatkozatok kapcsán

Konfliktusnak neveznék egy kölcsönös nézeteltérést. Az, ami a hétfői igazgatói gyűlésen történt, sokkal inkább egy egyoldalú kirohanás volt, ami nem egy személyt, hanem általában véve sértett egy (sőt két) kisebbséget többségi igazgatók jelenlétében. Azt, hogy ebben a helyzetben egy iskolaigazgató érvelni vagy a vádak elől kihátrálni próbál, az nem minősül konfliktusnak. Hogy értelmetlen és alaptalan volt, az tény, egy olyan diskurzus, amely nagyon mélyen volt az értelmiségi magatartásmodell alatt. Egy olyan embernek, akinek családjában 3-4 anyanyelvet beszélnek, s 3-4 vallást gyakorolnak egyszerre, ez a hangnem teljesen idegen. Bármikor visszautasítanám.

Sokkal inkább az érdekes, hogy mi áll a magatartás hátterében. S közvetve, mi áll a Március 15-i polgármesteri beszéd mögött.

Amit a polgármester egy esetleges ingatlanspekulációról mond – nos, aki az oktatási rendszert egy kicsit is ismeri, tudja, hogy egy igazgató egy iskolaépületet nemigen használhat másra, mint oktatásra, nem játszhat át semmilyen más célra senkinek, mert nagyon szigorú szabályok kötik meg a kezét. Nemcsak a kezemet köti, a lelkem se vinne rá arra, hogy ne a gyermekek szempontjait tekintsem prioritásnak. Az önkormányzati tulajdonú épületeket pedig továbbra is az önkormányzat tartja fenn, tehát nem nagyon van mivel ingatlanspekulálni. Nekünk tényleg épület kell. Minden más politikai csatározásból – elhiszem, hogy a polgármester feszült ettől, hogy politikai ellenfelei foglalkoztatják – az iskola szeretne kimaradni. Egyetlen tanítványunk szülein se kérjük számon a pártállását, tisztán emberi viszonyaink vannak. Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki segítségünkre siet.

Érthetetlen, hogy a helyi RMDSz  Porcsalmi Bálint korrekt nyilatkozata, Laczikó Enikő közleménye után, bár újabb közleményben korrigálta álláspontját, miért folytatja továbbra is a polgármester retorikáját, miért talál ki új és új narratívákat egy olyan vélt konfliktusra, amelynek nem volt szemtanúja.

Március 15-én hagyománya lett annak, hogy a polgármester megígéri, hogy a magyar diákokat egy belvárosi iskolába költözteti a jelenlegi épületből, ahol alapítása óta működik a líceum és a felső tagozat. Akkor is szükségmegoldásként került oda az önálló magyar iskola, a helyzet a Cuprom épületének szociális lakásokká való átalakítása óta csak romlott. Tény, hogy a líceum egy átalakított bentlakásban, méltatlan helyen működik, vonzerejét sokban befolyásolja periferikus elhelyezkedése, még akkor is, ha minden törekvésünk arra irányul, hogy belül otthonos, ízléses környezetet biztosítsunk a diákoknak. Hogy egy épület, annak elhelyezkedése, maguk a falak mennyire fontosak az oktatásban, azt talán mi érezzük a legjobban, nap mint nap. Nem a falakat tanítjuk, de tudjuk, hogy közel 200 család hozza, küldi iskolába gyermekét erre a helyre. 20 éve emelt fővel vállaljuk minden nap ezt a helyet azért, hogy együtt lehessünk, hogy magyarul tanulhassunk. A költözés szükségességének ténye vitathatatlan.

Ám a nagy költözés hevében – mely hév évek óta fellángol, majd lecsendesül Nagybányán – bármennyire is izgalmas egy újabb költözés lehetősége, felelősségteljesen kell döntenünk. A líceum jelenlegi épületében a felső tagozat (4 osztály) és a középiskolai osztályaink (8 osztály) működnek. Nekik kell alkalmas iskolaépületet találnunk a belvárosban. Egy líceum pedig nem csupán 12 osztályteremből áll, áll laboratóriumokból (jelenleg 2 informatika, egy-egy fizika, kémia, biológia szaktantermünk, és ugyanennyi szertárunk van), könyvtárból és olvasóteremből (14 ezer kötetünkkel együtt költöznénk), tornateremből, tanári szobákból, irodákból. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a felkínált épület valóban jobb annál, ahonnan elköltözünk. Hideg fejjel kell mérlegelnünk, hiszem azt, hogy minden mást félretéve egy ilyen döntés tiszta logikára épül.

A líceum jelenlegi épülete

Keressük a párbeszéd lehetőségeit. Nem vitás, hogy a felszínre került ügy mögött hosszú évek mulasztásai, hiányai vannak. Küzdünk egy többszörösen identitást váltó közösséggel, akiknek az iskolaválasztásban az identitásuk nem elsődleges szempont. Van ugyan egy oktatási stratégiánk, amihez azonban senki nem ragaszkodik. Van két oktatási intézményünk (egy önálló magyar iskola és egy tagozat), amit már nem bír el a város. Nincs viszont 7 éve szakképzett, kompetens, elfogulatlan tanfelügyelőnk. Nincs, aki ebben a helyzetben ne hagyjon kivérezni egy iskolát, nincs, aki kimondaná, hogy a kampányban hangoztatott kétpólusú oktatás a megosztás eszköze, nem az összefogásé. Nézünk két kényszerhelyzetben vergődő tanári kart, amint egymásnak feszül. Nincs, aki magára vállalná a szomorú tény kimondását: ez már nem tartható fenn. Hogy többet árt, mint használ. Helyette van, aki – végül – feltétlen támogatásáról biztosít bennünket. De miben áll ez, túl a deklaratív jellegű szolidaritáson? Miközben ma több, mint 3 órán keresztül egyeztettünk és megoldásokat kerestünk, felmerült a tanfelügyelő ötlete: a jövőben el tudnám-e képzelni a Németh László Elméleti Líceumot – melyben ma óvodától érettségiig magyarul tanulhatnak a gyermekek – csupán líceumi osztályokkal? És legyen hozzá szórványkollégium. És a többi osztály (előkészítő – VIII.) tagozatként működne a másik vegyes iskolában?

 A Németh László Elméleti Líceum akkor sem számolódik fel mint intézmény, ha csupán a középiskolások maradnak meg, de a beolvadás lehetősége az alsóbb osztályok esetében annál nagyobb, minél több órát tartanak románul egy tagozatos iskolában. Ez a koncepció egyébként teljesen fordítottja annak, amit a polgármester beszédében állított, de mindenképp téves. Ezt az álláspontot nem képviselheti, ötlet szintjén se egy magyar oktatásért felelős tanfelügyelő.

Tartok tőle, hogy a szövevényes ügy hátterében ez az ötlet áll, mely talán nem ma született, s a helyi RMDSz-vezetőknek és a városvezetésnek sem ismeretlen.

Nemzetközi tyúknap

Nőnap. Még be se léptem, már rohan elém. Hoz a tenyerében egy dobozkát. Hirtelen nem is értem. Izgatottan mondja, hogy gyorsan-gyorsan egyem meg, és ezt ő anyával nekem sütötte, és hogy édes, és nekem, és szeretettel. Ez milyen szép, gondolom. Tényleg, nőnap. A fejem minden egyébbel van tele. Nézem, ahogy rohan végig a folyosón, lobog a szőke copfja.

Látom magam, amint minden virágom lefotózom és posztolom, s délután már pucsítok egy szelfin valami étteremben, mint frissen pöndörített tupírcsoda, ki úgy fest, mintha éppen idetévedt volna egy parasztlakodalomból. Vagy nem magam látom?

Igen, nőnap. Ez lenne. 

Aztán amikor végképp nem látszom ki a dolgozatokból, kérvényekből, igazolásokból és statisztikákból, hirtelen berobban az ajtón, majd kicsattan a lelkesedéstől. Na? Milyen volt? – kérdi. Látja biztos, hogy értetlenül nézek rá. A sütiiiii…. Még mindig nem ettem meg a sütit. De már rángat is be egy hatalmas dobozt. Oldalazva jön, a doboz meg ő alig férnek be az ajtómon. Ez egy üres doboz – mondja. És ezt az igazgató néninek hoztam, ez egy teljesen üres doboz, de nem is az az érdekes, hanem, hogy ezt mi, az ötödik osztály kifestettük az igazgató néninek. Nők napjára ajándék. És ezt mi festettük. Még mond három ilyen mondatot, rendkívül vidáman, majd kipördül az ajtón.

Van a dobozon egy halom szívecske, egy teljesen szabályos fa, egy felirat, igen, ékezetek a helyükön… és egy tyúk. Vagy kakas. Utóbbi motívum értelmezése folyamatban. De mégiscsak azt hiszem, hogy ennél szebbet soha de soha nem kaptam.

Barátkozom a tyúkommal. Eldöntöm róla, hogy tyúk. Végülis ma egy ilyen csajos nap van.  Látod, tyúkom, én pont így rohantam be gyermekkoromban az igazgatói irodába nagyszünet végén, s azt kérdeztem: Na? Milyen volt?

Hát így vagyunk: gyerekek, nők, tyúkok.

Mesterséges világok. Egyengyermekek

Az elmúlt évek iskolai szabályzataiban, az iskoláról való közgondolkodásban egyre hangsúlyosabban vannak jelen olyan kezdeményezések, amelyek egy mesterséges, leginkább a tanítás/nevelés helyett tiltásra épülő világot teremtenek meg. Jöjjön erről egy sorozat (elsőként a mobiltelefon használatáról az iskolában), ennek második darabja az iskolai egyenruha-vitákról szól.[1]

A nagy hévvel bevezetett korábbi rendelkezés következményeként vélhetőleg olyanok is akadtak, akik túlbuzogták a kötelezőt, ezt abból is sejthetjük, hogy a legfrissebb, módosított iskolai szabályzat kimondja, hogy az egyenruhát nem viselő diákokat nem szabad kitiltani az iskolából, vagy megbüntetni őket. [2]

Belegondolni is fájdalmas, de szabályozni nyilván azt kell, ami probléma, s ha szabályzat van, emberek, jaj, lehet, hogy van olyan iskola, ahol tényleg nem engedték be a diákokat a tanórára, mert nem volt egyenruhájuk. Nekem nehéz ezt elképzelnem, bár mondják.

Az elkötelezettek között két irányzat dívik: a nosztalgikus és a nyugatmajmoló. Aki úgy gondolja, ő is egyenruhában nőtt fel – a gyermekének se lehet rossz (vagy ha neki rossz volt, legyen csak másnak is, attól nő nagyra a gyermek), és aki azt hiszi, hogy ha a rangos nyugati iskolák college-trendjeit magunkra öltjük, a külcsínnel együtt a színvonal is átragad ránk. Utóbbit nem tapasztaljuk. Azon gondolkodom, több-e ez, mint valami végtelenül kisszerű igyekezet. Lássuk az érveket!

 „Közösségépítő, ha a diákok magukon viselik az iskola címerét.” Valóban közösségépítő. De nem mindegy, hogy miért viselik magukon. Tudjuk, hogy ami kötelező, azt utáljuk, az iskola címere pedig méltatlan arra, hogy utálat tárgyának tegyük ki. Sokkal nagyobb eredményt érünk el azzal, ha a diák találkozik az iskola címerével minden ajtófeliraton, minden plakáton, minden, az iskolával kapcsolatos híranyagban, ha büszkén viheti az iskola zászlaját, ha saját maga dönt arról, hogy ballagó nyakkendőjére ráhímezteti a suli címerét. Nem azért mert kötelező, hanem mert szereti. És nosztalgikus érzésekkel őrizgeti, hogy felvegye az iskolai ünnepségekre. Sokkal többet mond, ha saját maga készíttet magának címeres pólót[3], kitűzőt, vagy örököl egyet a nagytestvértől. És viseli, mert az iskola színeiben versenyez valahol.

„Mert olyan rendezett”, és a pedagógus pihentetheti szemét a nagy egyformaságon. Mondják. Gondolkodtam rajta: nem igénylem az egyformaságot.

„Megtanítja a gyermekeknek, hogy vannak szabályok”. Meg. Ugyanezt meg lehet tanítani értelmes szabályokkal is. Érvekkel, nem öncélúan.

 „Az egyenruha biztonságot nyújt”: ha a diák az utcán közlekedik, tudják, melyik iskolához tartozik, ha valami csínyt követ el. És ennek az ellenkezője is igaz: az egyenruha viselése lehet stigma (önálló magyar intézmények előnyben), lehet provokáció. A tanév nagy részében a diákok kabátban járnak, ami alatt egyáltalán nem látszik a „biztonságot nyújtó” egyenruha. A diák egyébként, ha csínyt akar elkövetni, rendszerint leveti vagy elrejti előtte az egyenruháját. Jobb tehát, ha arra neveljük őket, ilyen csínyeket semmilyen ruhában ne kövessenek el. Bár vannak bocsánatos csínyek – azokat meg bármilyen ruhában el lehet követni.

„Az egyenruha elfedi a társadalmi különbségeket.” Nem fedi el. A társadalmi különbségek az egyenruhához viselt cipőben, kabátban, mobiltelefonban ugyanúgy megmutatkozhatnak. S hiába járnak egyenruhában a diákok, különféle autókból szállnak ki reggelente, más-más élménybeszámolóik vannak a nyaralásaikról, más-más kütyükön kommunikálnak, más-más képet osztanak meg közösségi portálokon a szobáikról, házaikról, utazásaikról. A társadalmi különbségeket talán semmi nem tudja elfedni. De nem is kell. Nem akarjuk a diákjainkat egy számukra mesterségesen létrehozott világban úgy felnevelni, hogy ne készítsük fel a valóságra: ha kilép az iskola kapuján, igenis szembesül a ténnyel, hogy vannak társadalmi osztályok. Szerencsére. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az öltözködési verseny csak elméletben létezik  − a hétköznapokban ez nem igazán foglalkoztatja őket. Nem tapasztaljuk.

Törvényes? Leszámítva egy miniszteri rendeletet, mely a megkülönböztető jegyek (kitűző, nyakkendő, póló vagy egyenruha) viselésére kötelezi a gyermekeket biztonsági okokra hivatkozva, igazán nincs kidolgozott törvényi alapja annak, hogy miért is kötelezi a legtöbb iskola arra a szülőket, hogy pénzt gyűjtsenek. Valakik valamikor megszavazták, valahogy belekerült az iskolák szabályzatába, már maguk sem emlékeznek hogyan, de pontosan arra a bizonyos bekezdésre hivatkozva kell minden szeptemberben ugyanazt a cécót végigjárniuk a szülőknek. Miközben sűrű minisztériumi figyelmeztetések érkeznek azzal kapcsolatban, hogy a pedagógusoknak tilos pénzt gyűjteniük, és az iskolai könyvelőségeknek nincs módjuk arra, hogy legálisan elkönyveljék az így begyűjtött és elköltött pénzeket,  a legtöbb iskola kiskaput keres: a szülői bizottságokon, mint civil szervezetek pénzügyi keretein keresztül intézi az egyenruhák árainak begyűjtését, gyakorta a szülő nem kap számlát a beküldött pénzről, nem pontosan annyiba kerül az egyenruha, amennyit kérnek tőle, stb. Homályos döntések születnek a beérkezett ajánlatokról, nem tudni, az olcsóság-e a szempont vagy az esztétikum, és miért kell a többségnek egy nevenincs bizottság ízlésficamát nap mint nap magán viselnie. Viszont kitűnő üzlet azoknak a cégeknek, amelyek egymással versengve kínálják a különbnél különb és olcsóbbnál olcsóbb egyenruhákat. Halkan mondom, kitűnő üzlet a megrendelőknek is, s mint minden ilyen természetű intézkedés, felkérés táncra. Egy olyan oktatási rendszerben, ahol korrupció természetesen nincs.

 „Pénzbe kerül.” Pontosan a társadalmi különbségek miatt nem tehetjük ki a szülőket olyan költségeknek, amelyek tulajdonképpen nem szolgálják gyermekeik épülését. Semmivel sem kerül kevesebbe a hétköznapokon ugyanabban az egyenruhában járatni a gyermekeinket – civil ruhát úgyis kell vennünk neki. Ugyanannyit, mintha nem lenne egyenruhája.

 „Megvédi az utcai ruhát.” Tényleg meg. A rajzóra, gyurmázás után a kisgyereknek nem az utcai ruhája mocskos, hanem az egyenruhája, az amiből egy van, ha anya ki nem mossa, meg nem szárítja, ki nem vasalja reggelig, akkor világvége van. És nem lehet mást felvenni, mert talán be sem engedik a kapun a gyermeket. Az egyenruha különben is a hét elején lesz „váratlanul” mocskos, akkor, amikor egyedül tekereg a mosógép dobjában, ugyanannyi vízzel, mosóporral, energiával, mint egy egész adag mosnivaló. Mindig reggel derül ki, hogy elszakadt, kilyukadt, foltos lett és kikoszlott, hogy gyorsan kelljen vele valami csodát művelni. Mert az egyenruhák már csak ilyenek... Nem jobb egy akármilyen köpenyt használni a festékes tevékenységekhez? S tényleg olyan nagy baj, ha a gyermek összemocskolja a ruháját? Azt az akármelyiket?

„Nem kopik az utcai ruha.” Nem. De ugyanúgy kinövi a gyermek. Tehát nem spóroltunk.

„Nem akad be a gyerek ruhaujja a padba.” Ennek a problémának a kezelésére mi inkább az kicsorbult padokat cseréltük újakra. Nem a szülők pénzén.

„Az egyenruha olyan szövetből készül, ami könnyen mosható, nem kell vasalni és jó tartása is van.” Olyan szövet nincs. Vagy nem szövet, hanem valami műszálas vacak.

Télen és nyáron is ugyanazt az egyenruhát kellene viselniük a diákoknak. Nincs az az egyenruha, ami nyáron ne lenne izzasztóan meleg, télen pedig ne kellene alá − vagy föléöltözni. Az pedig rendkívül előnytelenül, és menthetetlenül tiritarkán hat.

„Olcsó.” Viszont műszálas, kényelmetlen, s a tanév végére elrongyolódik. Ha utcai ruhában járhatnak a diákok, többnyire természetes, egészséges és kényelmes anyagokat viselnek, legtöbbször farmert, pólót. Egyenruhában napi nyolc órán keresztül kell egy műszálas ruhát magukon (el)viselniük. Ha egy hétig ugyanazt az egyenruhát viseli a gyermek, akkor nem tiszta, ha kettőt veszünk, hogy moshassuk, már nem olcsó. A tanév végére ugyanúgy kinövi, mint bármi mást, többéves egyenruha nincs. A rongyos egyenruhán viselt címer nem jó eszköz a közösségépítésre.

„Eltakarja a rövid szoknyát és a túl mély dekoltázst.” Igen, ez is egy módszer. De ehelyett jobb megtanítani diáklányainkat, hogyan öltözzenek ízlésesen, alkalomhoz illően. A gyakorlatban ezt a problémát szintén nem tapasztaljuk. Nem jellemző, hogy a rövid szoknyák ellen kellene hadakoznunk. Viszont az egyenruhák zöme leginkább egy zsákhoz hasonlít, ami a legtöbb diáklányon szörnyen áll, arra teljesen alkalmatlan, hogy az ízlésüket alakítsa.

 „Nem kell minden reggel háromszor átöltözni, ruhákat válogatni.” Ez azért kifejezetten lányos probléma. Csakhogy az egyenruha semmit sem javít a helyzeten, mert akkor még mindig ott van a frizura dilemmája... vagy a cipőé... a harisnyáé... a reggelié... az uzsonnáé.

Végül mutasson nekem valaki egy olyan élő iskolás fiúgyermeket, aki magától felvenne egy műszálas, bélelt mellényt egy méretes felirattal a mellén. Kéket, bordót, lilát vagy kockásat, teljesen mindegy. A gyűlölt mellényről aztán öreg korukra sokat sztorizhatnak. Másra alighanem alkalmatlan.  

***

És akkor leszakadt egy gomb a gyermekem egyenköpenyéről. Olyan gombot égen-földön nem lehet kapni. Gondoltam, rendes anya leszek, lecserélem az összeset, egyformára, valami hasonlóra, egészen hasonlóra. Nem vált be a csel, már délben megtudtam, hogy nincs rendben a köpeny, mert most az én gyermekem különbözik a többitől. Azóta is remélem, hogy nem csak a gombja.

---

[1] Olyan iskolában tanítok, ahol nincs egyenruha. Bár ez nem az én bravúrom, maximálisan egyetértek elődeim nézeteivel: nem szeretnénk egyengyermekeket nevelni.

[2] „În unitățile de învățământ sunt interzise măsurile care pot limita accesul la educație al elevilor, cum ar fi, de exemplu (...) interzicerea participării la cursuri sau sancționarea elevilor care nu poartă uniforma unității de învățământ.”

[3] Az egyenruhákkal kapcsolatos megjegyzéseim zöme alól kivétel az a megoldás (sok van ilyen az országban), ahol egy vagy több (!) címeres, feliratos pólót használnak egyenruhának.

***

Ajánlás. Villonnak

                                                                                                                                    

Ne méltatlankodj! Méltó jutalmad a méltóságteljes csendbe mélyedő méltatlan méltatás. 

Hogy méltánytalan? Méltán. De méltóztatnak, s ez méltányolandó. Viseld méltósággal hát.