Iskolapéldák

Nagycsütörtök

Barátom, hős vagy, mi tagadás. Neved ünneplik száz és ezer éven át. Most dőlj hátra, számold meg ezüstpénzeid. Megvan mind a harminc?

A nagybányai iskolaügy színe és fonája

A nagybányai iskola ügyében, Cătălin Chereches, Nagybánya polgármesterének Március 15-én elmondott beszéde, az ezt megelőző és követő események, nyilatkozatok kapcsán

Konfliktusnak neveznék egy kölcsönös nézeteltérést. Az, ami a hétfői igazgatói gyűlésen történt, sokkal inkább egy egyoldalú kirohanás volt, ami nem egy személyt, hanem általában véve sértett egy (sőt két) kisebbséget többségi igazgatók jelenlétében. Azt, hogy ebben a helyzetben egy iskolaigazgató érvelni vagy a vádak elől kihátrálni próbál, az nem minősül konfliktusnak. Hogy értelmetlen és alaptalan volt, az tény, egy olyan diskurzus, amely nagyon mélyen volt az értelmiségi magatartásmodell alatt. Egy olyan embernek, akinek családjában 3-4 anyanyelvet beszélnek, s 3-4 vallást gyakorolnak egyszerre, ez a hangnem teljesen idegen. Bármikor visszautasítanám.

Sokkal inkább az érdekes, hogy mi áll a magatartás hátterében. S közvetve, mi áll a Március 15-i polgármesteri beszéd mögött.

Amit a polgármester egy esetleges ingatlanspekulációról mond – nos, aki az oktatási rendszert egy kicsit is ismeri, tudja, hogy egy igazgató egy iskolaépületet nemigen használhat másra, mint oktatásra, nem játszhat át semmilyen más célra senkinek, mert nagyon szigorú szabályok kötik meg a kezét. Nemcsak a kezemet köti, a lelkem se vinne rá arra, hogy ne a gyermekek szempontjait tekintsem prioritásnak. Az önkormányzati tulajdonú épületeket pedig továbbra is az önkormányzat tartja fenn, tehát nem nagyon van mivel ingatlanspekulálni. Nekünk tényleg épület kell. Minden más politikai csatározásból – elhiszem, hogy a polgármester feszült ettől, hogy politikai ellenfelei foglalkoztatják – az iskola szeretne kimaradni. Egyetlen tanítványunk szülein se kérjük számon a pártállását, tisztán emberi viszonyaink vannak. Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki segítségünkre siet.

Érthetetlen, hogy a helyi RMDSz Porcsalmi Bálint korrekt nyilatkozata, Laczikó Enikő közleménye után, bár újabb közleményben korrigálta álláspontját, miért folytatja továbbra is a polgármester retorikáját, miért talál ki új és új narratívákat egy olyan vélt konfliktusra, amelynek nem volt szemtanúja.

Március 15-én hagyománya lett annak, hogy a polgármester megígéri, hogy a magyar diákokat egy belvárosi iskolába költözteti a jelenlegi épületből, ahol alapítása óta működik a líceum és a felső tagozat. Akkor is szükségmegoldásként került oda az önálló magyar iskola, a helyzet a Cuprom épületének szociális lakásokká való átalakítása óta csak romlott. Tény, hogy a líceum egy átalakított bentlakásban, méltatlan helyen működik, vonzerejét sokban befolyásolja periferikus elhelyezkedése, még akkor is, ha minden törekvésünk arra irányul, hogy belül otthonos, ízléses környezetet biztosítsunk a diákoknak. Hogy egy épület, annak elhelyezkedése, maguk a falak mennyire fontosak az oktatásban, azt talán mi érezzük a legjobban, nap mint nap. Nem a falakat tanítjuk, de tudjuk, hogy közel 200 család hozza, küldi iskolába gyermekét erre a helyre. 20 éve emelt fővel vállaljuk minden nap ezt a helyet azért, hogy együtt lehessünk, hogy magyarul tanulhassunk. A költözés szükségességének ténye vitathatatlan.

Ám a nagy költözés hevében – mely hév évek óta fellángol, majd lecsendesül Nagybányán – bármennyire is izgalmas egy újabb költözés lehetősége, felelősségteljesen kell döntenünk. A líceum jelenlegi épületében a felső tagozat (4 osztály) és a középiskolai osztályaink (8 osztály) működnek. Nekik kell alkalmas iskolaépületet találnunk a belvárosban. Egy líceum pedig nem csupán 12 osztályteremből áll, áll laboratóriumokból (jelenleg 2 informatika, egy-egy fizika, kémia, biológia szaktantermünk, és ugyanennyi szertárunk van), könyvtárból és olvasóteremből (14 ezer kötetünkkel együtt költöznénk), tornateremből, tanári szobákból, irodákból. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a felkínált épület valóban jobb annál, ahonnan elköltözünk. Hideg fejjel kell mérlegelnünk, hiszem azt, hogy minden mást félretéve egy ilyen döntés tiszta logikára épül.

A líceum jelenlegi épülete

Keressük a párbeszéd lehetőségeit. Nem vitás, hogy a felszínre került ügy mögött hosszú évek mulasztásai, hiányai vannak. Küzdünk egy többszörösen identitást váltó közösséggel, akiknek az iskolaválasztásban az identitásuk nem elsődleges szempont. Van ugyan egy oktatási stratégiánk, amihez azonban senki nem ragaszkodik. Van két oktatási intézményünk (egy önálló magyar iskola és egy tagozat), amit már nem bír el a város. Nincs viszont 7 éve szakképzett, kompetens, elfogulatlan tanfelügyelőnk. Nincs, aki ebben a helyzetben ne hagyjon kivérezni egy iskolát, nincs, aki kimondaná, hogy a kampányban hangoztatott kétpólusú oktatás a megosztás eszköze, nem az összefogásé. Nézünk két kényszerhelyzetben vergődő tanári kart, amint egymásnak feszül. Nincs, aki magára vállalná a szomorú tény kimondását: ez már nem tartható fenn. Hogy többet árt, mint használ. Helyette van, aki – végül – feltétlen támogatásáról biztosít bennünket. De miben áll ez, túl a deklaratív jellegű szolidaritáson? Miközben ma több, mint 3 órán keresztül egyeztettünk és megoldásokat kerestünk, felmerült a tanfelügyelő ötlete: a jövőben el tudnám-e képzelni a Németh László Elméleti Líceumot – melyben ma óvodától érettségiig magyarul tanulhatnak a gyermekek – csupán líceumi osztályokkal? És legyen hozzá szórványkollégium. És a többi osztály (előkészítő – VIII.) tagozatként működne a másik vegyes iskolában?

A Németh László Elméleti Líceum akkor sem számolódik fel mint intézmény, ha csupán a középiskolások maradnak meg, de a beolvadás lehetősége az alsóbb osztályok esetében annál nagyobb, minél több órát tartanak románul egy tagozatos iskolában. Ez a koncepció egyébként teljesen fordítottja annak, amit a polgármester beszédében állított, de mindenképp téves. Ezt az álláspontot nem képviselheti, ötlet szintjén se egy magyar oktatásért felelős tanfelügyelő.

Tartok tőle, hogy a szövevényes ügy hátterében ez az ötlet áll, mely talán nem ma született, s a helyi RMDSz-vezetőknek és a városvezetésnek sem ismeretlen.

Nemzetközi tyúknap

Nőnap. Még be se léptem, már rohan elém. Hoz a tenyerében egy dobozkát. Hirtelen nem is értem. Izgatottan mondja, hogy gyorsan-gyorsan egyem meg, és ezt ő anyával nekem sütötte, és hogy édes, és nekem, és szeretettel. Ez milyen szép, gondolom. Tényleg, nőnap. A fejem minden egyébbel van tele. Nézem, ahogy rohan végig a folyosón, lobog a szőke copfja.

Látom magam, amint minden virágom lefotózom és posztolom, s délután már pucsítok egy szelfin valami étteremben, mint frissen pöndörített tupírcsoda, ki úgy fest, mintha éppen idetévedt volna egy parasztlakodalomból. Vagy nem magam látom?

Igen, nőnap. Ez lenne.

Aztán amikor végképp nem látszom ki a dolgozatokból, kérvényekből, igazolásokból és statisztikákból, hirtelen berobban az ajtón, majd kicsattan a lelkesedéstől. Na? Milyen volt? – kérdi. Látja biztos, hogy értetlenül nézek rá. A sütiiiii…. Még mindig nem ettem meg a sütit. De már rángat is be egy hatalmas dobozt. Oldalazva jön, a doboz meg ő alig férnek be az ajtómon. Ez egy üres doboz – mondja. És ezt az igazgató néninek hoztam, ez egy teljesen üres doboz, de nem is az az érdekes, hanem, hogy ezt mi, az ötödik osztály kifestettük az igazgató néninek. Nők napjára ajándék. És ezt mi festettük. Még mond három ilyen mondatot, rendkívül vidáman, majd kipördül az ajtón.

Van a dobozon egy halom szívecske, egy teljesen szabályos fa, egy felirat, igen, ékezetek a helyükön… és egy tyúk. Vagy kakas. Utóbbi motívum értelmezése folyamatban. De mégiscsak azt hiszem, hogy ennél szebbet soha de soha nem kaptam.

Barátkozom a tyúkommal. Eldöntöm róla, hogy tyúk. Végülis ma egy ilyen csajos nap van. Látod, tyúkom, én pont így rohantam be gyermekkoromban az igazgatói irodába nagyszünet végén, s azt kérdeztem: Na? Milyen volt?

Hát így vagyunk: gyerekek, nők, tyúkok.

Mesterséges világok. Egyengyermekek

Az elmúlt évek iskolai szabályzataiban, az iskoláról való közgondolkodásban egyre hangsúlyosabban vannak jelen olyan kezdeményezések, amelyek egy mesterséges, leginkább a tanítás/nevelés helyett tiltásra épülő világot teremtenek meg. Jöjjön erről egy sorozat (elsőként a mobiltelefon használatáról az iskolában), ennek második darabja az iskolai egyenruha-vitákról szól.[1]

A nagy hévvel bevezetett korábbi rendelkezés következményeként vélhetőleg olyanok is akadtak, akik túlbuzogták a kötelezőt, ezt abból is sejthetjük, hogy a legfrissebb, módosított iskolai szabályzat kimondja, hogy az egyenruhát nem viselő diákokat nem szabad kitiltani az iskolából, vagy megbüntetni őket. [2]

Belegondolni is fájdalmas, de szabályozni nyilván azt kell, ami probléma, s ha szabályzat van, emberek, jaj, lehet, hogy van olyan iskola, ahol tényleg nem engedték be a diákokat a tanórára, mert nem volt egyenruhájuk. Nekem nehéz ezt elképzelnem, bár mondják.

Az elkötelezettek között két irányzat dívik: a nosztalgikus és a nyugatmajmoló. Aki úgy gondolja, ő is egyenruhában nőtt fel – a gyermekének se lehet rossz (vagy ha neki rossz volt, legyen csak másnak is, attól nő nagyra a gyermek), és aki azt hiszi, hogy ha a rangos nyugati iskolák college-trendjeit magunkra öltjük, a külcsínnel együtt a színvonal is átragad ránk. Utóbbit nem tapasztaljuk. Azon gondolkodom, több-e ez, mint valami végtelenül kisszerű igyekezet. Lássuk az érveket!

„Közösségépítő, ha a diákok magukon viselik az iskola címerét.” Valóban közösségépítő. De nem mindegy, hogy miért viselik magukon. Tudjuk, hogy ami kötelező, azt utáljuk, az iskola címere pedig méltatlan arra, hogy utálat tárgyának tegyük ki. Sokkal nagyobb eredményt érünk el azzal, ha a diák találkozik az iskola címerével minden ajtófeliraton, minden plakáton, minden, az iskolával kapcsolatos híranyagban, ha büszkén viheti az iskola zászlaját, ha saját maga dönt arról, hogy ballagó nyakkendőjére ráhímezteti a suli címerét. Nem azért mert kötelező, hanem mert szereti. És nosztalgikus érzésekkel őrizgeti, hogy felvegye az iskolai ünnepségekre. Sokkal többet mond, ha saját maga készíttet magának címeres pólót[3], kitűzőt, vagy örököl egyet a nagytestvértől. És viseli, mert az iskola színeiben versenyez valahol.

„Mert olyan rendezett”, és a pedagógus pihentetheti szemét a nagy egyformaságon. Mondják. Gondolkodtam rajta: nem igénylem az egyformaságot.

„Megtanítja a gyermekeknek, hogy vannak szabályok”. Meg. Ugyanezt meg lehet tanítani értelmes szabályokkal is. Érvekkel, nem öncélúan.

„Az egyenruha biztonságot nyújt”: ha a diák az utcán közlekedik, tudják, melyik iskolához tartozik, ha valami csínyt követ el. És ennek az ellenkezője is igaz: az egyenruha viselése lehet stigma (önálló magyar intézmények előnyben), lehet provokáció. A tanév nagy részében a diákok kabátban járnak, ami alatt egyáltalán nem látszik a „biztonságot nyújtó” egyenruha. A diák egyébként, ha csínyt akar elkövetni, rendszerint leveti vagy elrejti előtte az egyenruháját. Jobb tehát, ha arra neveljük őket, ilyen csínyeket semmilyen ruhában ne kövessenek el. Bár vannak bocsánatos csínyek – azokat meg bármilyen ruhában el lehet követni.

„Az egyenruha elfedi a társadalmi különbségeket.” Nem fedi el. A társadalmi különbségek az egyenruhához viselt cipőben, kabátban, mobiltelefonban ugyanúgy megmutatkozhatnak. S hiába járnak egyenruhában a diákok, különféle autókból szállnak ki reggelente, más-más élménybeszámolóik vannak a nyaralásaikról, más-más kütyükön kommunikálnak, más-más képet osztanak meg közösségi portálokon a szobáikról, házaikról, utazásaikról. A társadalmi különbségeket talán semmi nem tudja elfedni. De nem is kell. Nem akarjuk a diákjainkat egy számukra mesterségesen létrehozott világban úgy felnevelni, hogy ne készítsük fel a valóságra: ha kilép az iskola kapuján, igenis szembesül a ténnyel, hogy vannak társadalmi osztályok. Szerencsére. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az öltözködési verseny csak elméletben létezik − a hétköznapokban ez nem igazán foglalkoztatja őket. Nem tapasztaljuk.

Törvényes? Leszámítva egy miniszteri rendeletet, mely a megkülönböztető jegyek (kitűző, nyakkendő, póló vagy egyenruha) viselésére kötelezi a gyermekeket biztonsági okokra hivatkozva, igazán nincs kidolgozott törvényi alapja annak, hogy miért is kötelezi a legtöbb iskola arra a szülőket, hogy pénzt gyűjtsenek. Valakik valamikor megszavazták, valahogy belekerült az iskolák szabályzatába, már maguk sem emlékeznek hogyan, de pontosan arra a bizonyos bekezdésre hivatkozva kell minden szeptemberben ugyanazt a cécót végigjárniuk a szülőknek. Miközben sűrű minisztériumi figyelmeztetések érkeznek azzal kapcsolatban, hogy a pedagógusoknak tilos pénzt gyűjteniük, és az iskolai könyvelőségeknek nincs módjuk arra, hogy legálisan elkönyveljék az így begyűjtött és elköltött pénzeket, a legtöbb iskola kiskaput keres: a szülői bizottságokon, mint civil szervezetek pénzügyi keretein keresztül intézi az egyenruhák árainak begyűjtését, gyakorta a szülő nem kap számlát a beküldött pénzről, nem pontosan annyiba kerül az egyenruha, amennyit kérnek tőle, stb. Homályos döntések születnek a beérkezett ajánlatokról, nem tudni, az olcsóság-e a szempont vagy az esztétikum, és miért kell a többségnek egy nevenincs bizottság ízlésficamát nap mint nap magán viselnie. Viszont kitűnő üzlet azoknak a cégeknek, amelyek egymással versengve kínálják a különbnél különb és olcsóbbnál olcsóbb egyenruhákat. Halkan mondom, kitűnő üzlet a megrendelőknek is, s mint minden ilyen természetű intézkedés, felkérés táncra. Egy olyan oktatási rendszerben, ahol korrupció természetesen nincs.

„Pénzbe kerül.” Pontosan a társadalmi különbségek miatt nem tehetjük ki a szülőket olyan költségeknek, amelyek tulajdonképpen nem szolgálják gyermekeik épülését. Semmivel sem kerül kevesebbe a hétköznapokon ugyanabban az egyenruhában járatni a gyermekeinket – civil ruhát úgyis kell vennünk neki. Ugyanannyit, mintha nem lenne egyenruhája.

„Megvédi az utcai ruhát.” Tényleg meg. A rajzóra, gyurmázás után a kisgyereknek nem az utcai ruhája mocskos, hanem az egyenruhája, az amiből egy van, ha anya ki nem mossa, meg nem szárítja, ki nem vasalja reggelig, akkor világvége van. És nem lehet mást felvenni, mert talán be sem engedik a kapun a gyermeket. Az egyenruha különben is a hét elején lesz „váratlanul” mocskos, akkor, amikor egyedül tekereg a mosógép dobjában, ugyanannyi vízzel, mosóporral, energiával, mint egy egész adag mosnivaló. Mindig reggel derül ki, hogy elszakadt, kilyukadt, foltos lett és kikoszlott, hogy gyorsan kelljen vele valami csodát művelni. Mert az egyenruhák már csak ilyenek... Nem jobb egy akármilyen köpenyt használni a festékes tevékenységekhez? S tényleg olyan nagy baj, ha a gyermek összemocskolja a ruháját? Azt az akármelyiket?

„Nem kopik az utcai ruha.” Nem. De ugyanúgy kinövi a gyermek. Tehát nem spóroltunk.

„Nem akad be a gyerek ruhaujja a padba.” Ennek a problémának a kezelésére mi inkább az kicsorbult padokat cseréltük újakra. Nem a szülők pénzén.

„Az egyenruha olyan szövetből készül, ami könnyen mosható, nem kell vasalni és jó tartása is van.” Olyan szövet nincs. Vagy nem szövet, hanem valami műszálas vacak.

Télen és nyáron is ugyanazt az egyenruhát kellene viselniük a diákoknak. Nincs az az egyenruha, ami nyáron ne lenne izzasztóan meleg, télen pedig ne kellene alá − vagy föléöltözni. Az pedig rendkívül előnytelenül, és menthetetlenül tiritarkán hat.

„Olcsó.” Viszont műszálas, kényelmetlen, s a tanév végére elrongyolódik. Ha utcai ruhában járhatnak a diákok, többnyire természetes, egészséges és kényelmes anyagokat viselnek, legtöbbször farmert, pólót. Egyenruhában napi nyolc órán keresztül kell egy műszálas ruhát magukon (el)viselniük. Ha egy hétig ugyanazt az egyenruhát viseli a gyermek, akkor nem tiszta, ha kettőt veszünk, hogy moshassuk, már nem olcsó. A tanév végére ugyanúgy kinövi, mint bármi mást, többéves egyenruha nincs. A rongyos egyenruhán viselt címer nem jó eszköz a közösségépítésre.

„Eltakarja a rövid szoknyát és a túl mély dekoltázst.” Igen, ez is egy módszer. De ehelyett jobb megtanítani diáklányainkat, hogyan öltözzenek ízlésesen, alkalomhoz illően. A gyakorlatban ezt a problémát szintén nem tapasztaljuk. Nem jellemző, hogy a rövid szoknyák ellen kellene hadakoznunk. Viszont az egyenruhák zöme leginkább egy zsákhoz hasonlít, ami a legtöbb diáklányon szörnyen áll, arra teljesen alkalmatlan, hogy az ízlésüket alakítsa.

„Nem kell minden reggel háromszor átöltözni, ruhákat válogatni.” Ez azért kifejezetten lányos probléma. Csakhogy az egyenruha semmit sem javít a helyzeten, mert akkor még mindig ott van a frizura dilemmája... vagy a cipőé... a harisnyáé... a reggelié... az uzsonnáé.

Végül mutasson nekem valaki egy olyan élő iskolás fiúgyermeket, aki magától felvenne egy műszálas, bélelt mellényt egy méretes felirattal a mellén. Kéket, bordót, lilát vagy kockásat, teljesen mindegy. A gyűlölt mellényről aztán öreg korukra sokat sztorizhatnak. Másra alighanem alkalmatlan.

***

És akkor leszakadt egy gomb a gyermekem egyenköpenyéről. Olyan gombot égen-földön nem lehet kapni. Gondoltam, rendes anya leszek, lecserélem az összeset, egyformára, valami hasonlóra, egészen hasonlóra. Nem vált be a csel, már délben megtudtam, hogy nincs rendben a köpeny, mert most az én gyermekem különbözik a többitől. Azóta is remélem, hogy nem csak a gombja.

[1] Olyan iskolában tanítok, ahol nincs egyenruha. Bár ez nem az én bravúrom, maximálisan egyetértek elődeim nézeteivel: nem szeretnénk egyengyermekeket nevelni.

[2] „În unitățile de învățământ sunt interzise măsurile care pot limita accesul la educație al elevilor, cum ar fi, de exemplu (...) interzicerea participării la cursuri sau sancționarea elevilor care nu poartă uniforma unității de învățământ.”

[3] Az egyenruhákkal kapcsolatos megjegyzéseim zöme alól kivétel az a megoldás (sok van ilyen az országban), ahol egy vagy több (!) címeres, feliratos pólót használnak egyenruhának.

***

Ajánlás. Villonnak

Ne méltatlankodj! Méltó jutalmad a méltóságteljes csendbe mélyedő méltatlan méltatás.

Hogy méltánytalan? Méltán. De méltóztatnak, s ez méltányolandó. Viseld méltósággal hát.

Legyen ez iskolapélda!

A Németh László Elméleti Líceum osztályainak csökkentéséről nemrég beszéltem egy blogbejegyzésben. Az eset csepp a tengerben, hasonló helyzetek százai, ezrei lehetnek mostanság az országban, a karcsúsítások félelmetesen fantáziadús módszereiről hallok kollégáktól. És van igazgató, aki fejet hajt, nem látja át a manipulációs csapdát, aki megfelelési kényszerétől vezérelve engedelmeskedik a leépítési parancsnak, saját kezével vágja le az osztályait.

Az egész erdélyi köztudat és sajtó hangos a magyar iskolákat ért atrocitásoktól, a joghézagok, manipulációk, amatőr kezdeményezések, tévedések és csúsztatások, jószándékú mulasztások egész hada vonul fel ezekben az ügyekben.

A nagybányai iskola mögött egy olyan csapat áll, akik többedszer bizonyítják, hogy így kell iskolát alapítani (l. Híd utcai iskolaépület felújítása) és fenntartani. Ebben a támadásoktól és tévedésektől terhes időszakban, mi akarunk a jó példa lenni: így kell csinálni, hogy meglegyen.

Ami most, a középiskolai osztály megtartása ügyében történt, egy olyan jó gyakorlat, amit érdemes megosztani, nem a dicsekvés, nem is a puszta tájékoztatás, hanem sokkal inkább a recept végett.

Mi történt?

A karcsúsítási elképzelések jegyében, a novemberben megjelent miniszteri rendeletre hivatkozva (melyről sokszor, sokan mondjuk, hogy a tanügyi törvénynek több ponton is ellentmond) a minisztérium visszautasította a tanfelügyelőség által javasolt beiskolázási tervet, és előírta az osztályok csökkentésének mértékét. Ezügyben több találkozó is volt a minisztérium és a főtanfelügyelők, majd a főtanfelügyelők és az igazgatók között, kis szusszanásnyi szünettel, amit a miniszterváltás tett lehetővé. De a karcsúsítást kezdeményező miniszter (Pop Liviu) távozása nem jelentette a karcsúsítási terv visszavonását, sőt. A hurok egyre szorult az iskolák nyaka körül, egyre több és több osztály megszűntetésére került sor. Az ötödik találkozó a főtanfelügyelővel már nem gyűlés, hanem személyes találkozó volt, afféle szőnyegre hívás. A hangnem természetesen a témához illő, hűvös, fenyegetőző, sőt zsaroló, afféle melyikünk törik meg hamarabb típusú beszélgetés.

Miben áll az iskola elleni támadás? Mivel a minisztérium 19-cel kevesebb kilencedik osztályt hagy jóvá, a tanfelügyelőség 18 másik intézmény mellett a magyar líceumban is eggyel kevesebb osztályt hagyott jóvá. Hangsúlyozzuk, a tanfelügyelőség maga dönthetett arról, hogy milyen kritériumok alapján választja ki azt a 19 (utóbb már csak 13) osztályt, amit megszűntet. Elmondásuk szerint ennek a kritériumrendszernek a legfőbb szempontja a létező osztályokban levő létszám volt. Az érvelés itt sántít, semmilyen jövőbeli létszámra nem utalnak ugyanis a meglévő osztályok, a diákok száma, az eredményeik, iskolaválasztásuk generációról generációra változhat. Másrészt pedig a magyar líceumminden osztálya létszámminimum fölött, azaz törvényesen működik. Ezen a ponton történt az első törvénysértés.

Mivel a minisztérium nem írta elő kifejezetten a magyar osztályok megszűntetését, a tanfelügyelőség saját döntése volt az, hogy figyelmen kívül hagyja a kisebbség anyanyelvű oktatásához való jogát, itt pedig alkotmányt sért. Sőt, mivel létszámtól függetlenül, még az új (a törvénynek több ponton is ellentmondó) miniszteri rendelet alapján is működhetnek létszámon aluli osztályok, létszámra hivatkozva megszűntetni osztályokat nemcsak a törvényt, de a rendeletet is sérti. Hasonló ügyre precedens is van, az Országos Diszkriminációellenes Tanács másodszor büntette meg hasonló vétség ellen a Maros megyei Tanfelügyelőséget.

Mit jelent ez konkrétan?

Egy osztály megszűntetése ebben a konkrét esetben a líceum felének felszámolását jelentette volna. Ez együtt jár azzal, hogy az iskola vonzáskörzetében végzett 79 diák közül mindössze 28-nak tudjuk biztosítani az anyanyelvi továbbtanulás alkotmányos jogát. És együtt jár, természetesen a tanári kar felének leépítésével. Együtt jár a szakok – amúgy is minimális – diverzitásának felszámolásával. De sokkal nagyobb az az egész közösséget érintő sértés, hogy visszarendeződik a múlt rendszerben is gyűlölt helyzet, amikor egy osztály, majd fél osztály működött (matematika-fizika szakon).

Hogyan reagáltunk?

A tanfelügyelőség eszköze a megfélemlítés. A témamegjelölés nélkül magánbeszélgetésre behívott igazgató rémületében általában „igenis kérem”-mel reagál. Igen, ilyenkor villámgyorsan kell átlátni a veszélyhelyzetet – fejből ismerni a törvényt, a kiskaput, a csúsztatást és a trükköt – és végtelen nyugalommal kell azt mondani a főtanfelügyelőnek, hogy NEM. És meg kell tanulnunk azt mondani, hogy nem. Ha és csakis akkor, ha az igazgató főnöke nem a főtanfelügyelő, hanem az ügy (az Ügy), amit képvisel: saját iskolája, néhány száz szempár, szembenézésre alkalmas.

Mindenki más csak akkor tud közbelépni az ügyben, ha az igazgató nem hajtott fejet – és ezt a történetet színesíti sajnos sok kolléga esete, akik fejet hajtottak. Igen, így számoljuk fel legkönnyebben iskoláinkat, mi magunk.

Tegyük hozzá, a tanfelügyelőség eszköze a manipuláció, anélkül, hogy írásos nyoma maradna a próbálkozásnak. Azt tehát gyorsan kérni kell, sőt minél előbb írásos érvelést kell iktatni a tanfelügyelőségen, melyben saját álláspontunkat védjük. Hivatkozva konkrétan arra, hogy jogsértés, törvénysértés történt. Hivatkozva létszámokra – a létszám nagy úr.

Igenis fel kell vállalni a nyilvánosságot. Mosolyogva kell mondani már az első a tárgyalás során, hogy az ügy nem ér meg egy sajtóbotrányt, egyikünk sem kívánja, hogy az újság lapjain találkozzunk. És itt köszönöm meg a sajtónak az egyértelműen támogató érdeklődését, amivel azonnal reagáltak a helyzetre, segítségüket ajánlva. Ebből látszik, hogy a közösség hiperérzékeny erre a témára, s ezt könyörtelenül fegyvernek kell használni.

Itt léphet közbe leghatékonyabban az érdekképviselet, minden szinten. Nem várni, hanem kérni kell az érdekképviselet segítségét, nyilvánosan és személyesen. Rendkívül jó módszernek bizonyult, hogy a szakmai érveléseket (reális helyzetkép, törvények, lehetőségek, törvénysértési veszélyek) egy áttekinthető csomagban a politikusok keze alá adtuk, hogy gyorsan és célirányosan tudjanak érvelni. És itt indult be kiváló együttműködésben egy hihetetlenül hatékony összefogás. Köszönjük dr. Kovács Irén Erzsébet államtitkár asszonynak, hogy azonnal közbelépett, eredményesen intézkedett ügyünkben. Apjok Norbert képviselő, egykori tanítványunk (ezt sokszor és szívesen mondom) azonnal átlátta a helyzetet és helyes lépéseket tett. Tudott hivatkozni precedens értékű ügyekre, a legmagasabb szinten történő elvi egyeztetésekre. Sokat jelentett a város polgármesterének a határozott közbenjárása, aki mind a 13 iskolát, köztük bennünket is védett fellépésével. Vele és a tanfelügyelővel közreműködve folytatott tárgyalásokat a helyi RMDSz elnök, Vida Noémi. Jelen volt a tanfelügyelőség gyűlésén, képviselt és a döntés eredményéről a leghamarabb tájékoztatott a szakszervezet megyei elnöke. Ezek az intézkedések akkor a leghatékonyabbak, ha összehangoltan, szakszerűen, alapos érvekre támaszkodva és gyorsan történnek. A probléma és a megoldás között 24 óra sem telt el, s hiszem azt, hogy ami ennyi idő alatt nem oldódik meg, az már nem is fog.

Tudnunk kell, hogy áll mögöttünk egy közösség. Egy olyan támogató tömeg, akik kőkeményen kiállnak egy ügy mögött, akik érdeklődnek és erejük szerint támogatnak abban, amit teszünk. Külön kiemelendő a tanári kar egységes állásfoglalása, a diákság ugrásra kész fellépése, a szülők üzenetei. De ilyenkor a bíztatások, a tekintetek, a félszavak, s a gesztusok adják azt az erőt, ami nélkül egyetlen intézményvezető sem tudna közös ügyünk mellé állítani egy ekkora tömeget, s annak minden képviselőjét. Én ezúton köszönöm meg mindenkinek, aki válaszolt segélykérésünkre.

Enélkül jövőtől egyetlen líceumi osztályunk működne.

Utóhangok morfondírral: 1. ha a rendszer szabályosan működne, ebben a végtelenül egyszerű ügyben senkinek semmi tennivalója nem lett volna. 2. A mai győzelem nem zárja ki a holnapi támadást.

Mesterséges világok. Mobiltelefon az iskolában

Az elmúlt évek iskolai szabályzataiban, az iskoláról való közgondolkodásban egyre hangsúlyosabban vannak jelen olyan kezdeményezések, amelyek egy mesterséges, leginkább a tanítás/nevelés helyett tiltásra épülő világot teremtenek meg. Jöjjön erről egy sorozat, elsőként a mobiltelefon használatáról az iskolában.

A téma joggal kavart nagy port a sajtóban is, különösen a január 8-i miniszteri rendelettel jóváhagyott módosított iskolai szabályzat [1] okán, ürügyén.

Hogyan kellene eljárni? A szabályzatmódosítás értelmében léteznie kell egy speciálisan kialakított helynek, ahol a mobiltelefonok tárolhatóak. Hol? Hogyan? Milyen finanszírozással? Elég így:

Vagy példás rendben?

Esetleg ennél speciálisabban:

Ezt senki nem gondolhatja komolyan…

Jogi szempontból is gyenge a megoldás. Diákszervezetek nagyon helyesen ismerik fel, hogy a szabályzat módosítása ellentmond az alkotmány 44-es cikkelyének, mely a tulajdonhoz való jogot garantálja. Bár igaz, hogy van ebben némi túlzás, hiszen a diáktól nem kobozzák el a tulajdonát, csak ideiglenesen, sőt, akkor is láthatja telefonját, de nem használhatja, pont úgy, mint a klasszikus viccben: nézheti a tévét, de nem kapcsolhatja be. Sőt azt is helyesen állapítják meg a miniszteri elképzelés ellen tiltakozó diákszervezetek, hogy a szabályzatmódosítás ellentmond a Diákstatutumnak[2], mely amúgy is szabályozza a mobiltelefon használatát, de nem írja elő elkobzását.

Ördögtől való-e a mobiltelefon? Tartunk mindentől, ami új, ami ismeretlen, középkori babonák kísértenek. Miközben jobb helyeken azt kutatják, hogyan használhatóak a telefonok és applikációik a tanórákon. Lehetnek számológépek, zsebszótárak, apró lexikonok, kiváló szöveggyűjtemények. Én magam rengetegszer engedem, sőt kérem a telefon használatát háttérinformációk felkutatására, motívumkeresésre, egy-egy apropóként spontán módon előkerülő (fénymásolatban elő nem készített) szöveg beidézésére. Legutóbb telefonon készítették el diákjaim PPS-bemutatójukat, csodáltam is érte őket, nekem nem lett volna türelmem. És egyáltalán nem haragudtam akkor, amikor magyarázatomat ellenőrizendő, kiegészítendő egyik diákom rákeresett az interneten egy általam elejtett megjegyzésre – mert végre felkeltettem az érdeklődését. És arra se haragudtam, amikor ennek kapcsán rákérdezett, hogy akkor most hogy van? Mert ilyen fajta kommunikációnak igenis helye van az órán, ha az a diák fejlődését szolgálja. Ez persze felkészült tanárt igényel – de hát ez a tanár dolga. Azt is el kell fogadnunk, hogy a telefon ilyen célra való használata egyáltalán nem köti le a diák teljes figyelmét[3], ő attól még a magyarázatot is hallja, figyelmének ilyen megosztását legföljebb felügyelni kell, mi célból, mennyi ideig tart. És igen, olyan helyen tanítok, ahol legalább minden padra jut egy okostelefon, senkit sem sért a stástusszimbólum, szünetben is látják egymás telefonját.[4] Szerencse, hogy kivételesen ezt megengedi nekem a szabályzat. Én meg a diákoknak.

Úgy gondolom, jogos a feltételezés, hogy ha egy iskolai szabályzatot[5] módosítani, szigorítani kell valamilyen ügyben, akkor ezzel egy reális problémát kell kezelni.[6] Mi a probléma? Az, hogy a diákok figyelmét elvonja a mobiltelefon használata a tanítási óráról, vagy az, hogy a telefon alkalmas fotók, hangfelvételek s videók készítésére? Mi az, amitől félünk? S a problémára valóban nincs-e más megoldás, mint jogi úton szabályozni? A szigorítás azt feltételezni, hogy a tanítási órán nem működnek a mobiltelefon használatának illemszabályai, csorbul az egymásra való odafigyelés gyakorlata, híján vagyunk a jóérzésnek, s csupa olyan íratlan szabálynak, amik nem véletlenül íratlanok. Arra utal, hogy a tanár jelenléte nem írja felül a telefonfüggő diákok kütyükényszerét, hogy a tanár maga nem képes, vagy egyenesen alkalmatlan arra, hogy ezt a pedagógiai szituációt saját maga oldja meg, valamiféle emberi, pedagógiai módszerrel. Mondjuk azzal, hogy belép az osztályba, vagy azzal, hogy képes lekötni a diák figyelmét, vagy ha már végképp nem megy másképp, figyelmezteti a telefonfüggő diákot. Nem, jönnie kell egy szabályzatnak, mely a tanárt megerősíti a hatalmában. S rejtett szándékkal megváltoztatja a tanári szerepet, afféle rendőr-tanárt teremt, aki a szabályzatot lobogtatva tilt, elkoboz, korlátoz, ahelyett, hogy nevelne. Tehát nem arra tanítjuk meg a diákot, hogy idebenn az iskolában ugyanazok a szabályok vonatkoznak a mobiltelefon használatára, mint odakinn a világban, s talán ez alkalommal a diák is elsajátíthatna egy használható illemszabályt – akár lemásolhatna egy tanári modellt, hisz a tanár is mobiltelefon-felhasználó –, hanem tiltásunkkal létrehozunk egy mesterséges világot, amit bármilyen alázatosan fogad is el, szabályrendszerének megtanulásából semmi haszna sincs. De indirekt módon elértünk egy olyan lélektani viszonyrendszert, ahol a diák kiszolgáltatott, alárendelt, ahol a tanár tiltással, elkobzással érvényesíti akaratát. Ennél sokkal erősebbnek kellene lennie a tanár személyes varázsának, a tehetségének, hogy egy ilyen végtelen egyszerű helyzetet egymaga is kezelni tudjon. Úgy gondolom, a szabályzatmódosítás nem csak a diákokat sérti – sérti a tanárokat is. Engem mindenképp.

El nem tudom képzelni azt a helyzetet, hogy a diák – akit mondjuk otthon nem tanítottak meg a telefonhasználatra[7], azt nem leste el kortársaitól, akik nálam nyilván sokkal erősebb modellt jelentenek számára – ne reagáljon pozitívan arra, hogy én bizony meg akarom tanítani arra, hogy mit mikor tegyen.

Nem is akarok belegondolni abba, mi kell, hogy történjen egy tanórán, ami arra sarkalljon egy diákot, hogy bizonyító (?) felvételeket készítsen, ezeket esetleg megossza közösségi oldalakon. S ha egy ilyen helyzet mégis előfordul, annak a tiltás a megoldása? Nem kellene vajon a problémák mélyére nézni? Megvizsgálni a konfliktus természetét?

S ne felejtsük el, hogy tiltással nem fogjuk elérni a pedagógiai célunkat: a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Minél több értelmetlen korlátot teremtünk a gyermek számára, annál erősebb benne a kitörési kényszer.

(A sorozat következő része: Egyengyermekek)

[1] “În timpul orelor de curs, al examenelor și al concursurilor este interzisă utilizarea telefoanelor mobile; prin excepție, este permisă utilizarea în timpul orelor de curs, numai cu acordul cadrului didactic, în situația folosirii în procesul educativ sau în situații de urgență. Pe durata orelor de curs, telefoanele mobile se păstrează în locuri special amenajate în sala de clasă, setate astfel încât să nu deranjeze procesul educativ.”

[2] OM 4742/10.08.2016, 15. cikkely, g) alpont

[3] l. multitasking-mérések

[4] Bár ez a kifogás arra emlékeztet, amikor nem volt szabad narancsot vinnünk gyermekkorunkban az iskolába, hogy nehogy az osztálytársak megkívánják – így aztán az Amerikából kapott, egyenruha alatt viselt farmernadrágjainkat kívánták meg.

[5] az ország minden oktatási intézményének közös működési szabályzatáról van szó: OM 3027/08.01.2018, mely az OM 5079/2016-os rendeletet módosítja

[6] Ahhoz, hogy minden januárban, a tanév közepén tehát jön egy új miniszter, aki tehetsége szerint belefogalmazza személyes ambícióit az iskolák szabályzatába, hogy szeptemberi dátummal tesznek közzé szabályzatokat októberben, hogy minden iskola minden dokumentuma erre a szabályzatra épül, s mire azok elkészülnek, változik a szabályzat, tehát minden iskola minden dokumentuma érvényét veszti, hogy a sok hamarjában hozott módosítás miatt egyes cikkelyek ellentmondanak egymásnak, és végképp ellentmondanak más metodológiáknak – nos, ehhez hozzászoktunk, ezt a szabályzatot csak ennek tudatában lehet komolyan venni.

[7] ilyennel én, lehet, szerencsés vagyok, nem találkoztam