Iskolapéldák

És mi van, ha nem nyer az a fránya kölök?

Megszaporodtak az online térben az oklevéllobogtató képek, végre, hosszú kihagyás után újra tanulmányi versenyektől hangos az iskolaélet. Soha ennyire nem tobzódtunk. Ki vagyunk ennyire éhezve, vagy a szűkre szabott időkeret miatt olyan feltűnő a jelenség? Kell ez? Jó ez nekünk? Akar-e ennyi gyermek ennyi versenyen ennyit versenyezni?

Panaszkodunk, persze. Két bajunk is van: hogy járványidőben sajnos szegény gyermekek nem találkozhattak egymással, meg hogy jaj, mennyi verseny van már megint. S mindkettő jogosan, talán. Mert rossz, ha nincs, s még rosszabb, ha sok van. Megint egymásra tevődnek a versenyek, hát nem képesek „azok fent” figyelembe venni, hogy az angol olimpia helyi szakasza már megint ugyanazon a napon van a matek verseny megyei szakaszával. Dolgozunk ugyan a guminaptár felfedezésén, amibe mindez, a falunap, a nemzeti ünnep, a továbbképzés, az esküvő és a szavalóverseny is beleférjen, de a kutatás még kísérleti stádiumban van. Helyette a kérdés: biztos, hogy erre mind szükség van?

Biztos, hogy mindenkinek minden versenyen részt kell vennie? Egyfelől ott van a minisztérium által elismert versenyek kritériuma, miszerint országos verseny az, amelyre x számú megyéből származó megyénként y számú résztvevő jelentkezik – s ebben a képletben igen értékesek az akár egy gyermekkel megjelenő szórványmegyék. Másfelől ott a szórványszempont[1]: ugyanazt a gyermeket rángatjuk ezerfelé, lévén szűköske a merítés. Vagy a félig tele pohár perspektívájából: nadehát mecsodás nagy esélye van egy szórványgyermeknek továbbjutni egyenest az országos versenyre, ugye.

Van egy nagyon különös emberfajta, aki mindig mindenben versenyezni akar, abban is, hogy ki ér hamarabb futva a sarokig, ki számol több szembejövő kék autót, kinek van a legöregebb nagymamája, és ki hány percig bírja a víz alatt egy levegővel. Az ilyen ember edukációja azzal kezdődött, hogy ő volt az angyal a vasárnapi húsleves elfogyasztásában. Na ő az, akinek a versenykalendáriumnak a hiánytalan abszolválása valamiféle különleges élvezetet szerez. Minden más embernek ez csupán egy road movie, ami minden hétvégén más és más helyszínen produkálja – majdnem ugyanazt. Gyermekek, akik minden hétvégén produkálnak – egyre kevesebbet. Nem árt tehát, ha a pedagógus nem forszírozza a kötelező jelenést minden egyes „fontos” megmérettetésen. Vagy ha szelektálni tud, határt szabni. És ha a szülő nem akarja elrángatni csemetéjét az összes helyre, ahol ráadhatja a fehér térdzoknit. Mi lenne velünk túlzások nélkül?

Hogy húsz évben egyszer minden pedagógus nevel egy táltos tücsköt, aki zsinórban nyeri az összes országos versenyt, az a szakma murphyje, aminek velejárója az, hogy a táltos tücsök eközben lerágja a húst a pedagógusról az utolsó cafatig, de neki ehhez joga van, és közben még szeretjük is őt ezért. Mert a felkészítő tanár már csak ilyen.

Vagy másmilyen. Az, amelyik a kisujját sem mozdítja, s mégis csupa tehetséges gyermek nő fel az árnyékában.

A felkészítő tanárság egyébként a legkényelmetlenebb szerep egy versenyen. A zsűri sosem volt olyan nehéz helyzetben, mint a felkészítő tanár. Mert az, hogy jó tanár az, akinek sok eredményes diákja van, egyszerűen nem igaz. Hogy a diák eredménye egyenesen arányos lenne a felkészítő tanár befektetett munkájával, az csak egy steril matematikai képletben állhatná meg a helyét, a versenyző pszichológiája nem így működik, érzékeny patikamérlegen mérendő a motiváció, a vigasztalás, a közös tanulás, az elejtett megjegyzés, a provokáció, az élményszerzés, a jutifalat, és a vállveregetés aránya, ideje, oka, célja, s még mi minden! No, talán ezért hívják ezt szakmának. S az ilyesmiben az objektív mérőeszközöknek nem sok babér terem. Mert hogyan is mérhetnénk a tanári teljesítményt? Hogyan állíthatnánk fel rangsort mindezek alapján? Hány igazolás? Milyen színű papír? „Pecsétes” papír?[2] Írja-e rajta románul? Hány kiló ilyen papírból rügyezik ki egy érdemfokozat? Egy előkelőbb állás?

Ezek a tanári megmérettetések kiválóan alkalmasak arra, hogy kihozzák belőlünk az emberi természet legalját. Hiszen járványos időkben szűken mérték a pontszerzési lehetőségeket is. Nem mintha ne lettünk volna kreatívak ezügyben is. Mert ha nincsenek versenyek, majd mi online versenyzünk. Online szavalunk, online helyesírunk, online rajzolunk. Mert minden verseny, minden bizottság, minden igazolás és minden fotó egy-egy lépcsőfok, közelebb a falusi iskolából, beljebb és feljebb, egyre magasabbra, pár percnyi hírnév, megkapaszkodás egy lábunk alatt porladó iskola megmaradt órácskáiban, érdemfokozat egy érdemtelen hajszában. Csupa olyan motivációs tréning, aminek semmi de semmi köze nincs a tehetséggondozáshoz, vagy a jó tanársághoz.

Versenyt futnak az iskolák is, minden egyes oklevél reklám, a beiskolázási kampány része, annak bizonygatása, újra és újra, hogy jók vagyunk, mi vagyunk a legjobbak, sokkal jobbak vagyunk, mint a szomszéd iskola. Minden oklevél fenntartja az érdeklődők figyelmét pár másodpercre, létünk függhet tőle. Gratulálunk tehát az ügyes és tehetséges diákjainknak és köszönjük a felkészítő tanárok munkáját. Sőt, alulírott köszönöm a saját munkámat is. Én meg ülök az eredménylistákkal, pontszámokkal a kezemben, s próbálom megfejteni a gratulációk okát.

Van persze az a helyzet is, amikor tényleg örvendeni lehet a gyermek sikerének, mert az tényleg sikeres, és tényleg örvend, s jókedvünkben írunk, fotózunk, összekacsintunk: a közös munka eredményét ünnepeljük, a mester és tanítvány soha véget nem érő szövetségét. Vajon a sok merev arckifejezés, vállonragadott gyerkőc és oklevélmutogató csoportkép mögött megannyi visszafojtott öröm lenne?

A felkészítő tanárénál egyetlen kellemetlen szerep van: a magántanáré. Azé, aki hónapokig készíti fel egy-egy versenyre, vizsgára, s tanítási órák túlélésére a gyermeket, aki névtelenül tördeli a kezét, míg az versenyzik, s reméli, hogy a pénzes, de az illemszabályok között bizonytalanul botorkáló szülő nem köszöni meg neki nyilvánosan a sokéves munkáját, mert ezt az ízléstelenséget nehezen tudná felvállalni a kollégái előtt, eddig ugyanis sikeresen leplezte diákjával folyatott titkos kapcsolatát.

S akkor a fránya kölök képes nem megnyerni a versenyt. Na akkor van baj. Mert hiába volt a kísérőtanári igyekezet, a drága bizottsági hely, semmit se ér az egész. Hogy lesz ebből fotó?

Eközben megkérdeztük a gyermeket: neked ez jó? te jól érzed magad? neked nem sok? vagy éppen elég? büszke vagy azokra, akik büszkék rád?

Vélemény. Nem teljesen komolytalan.

[1] A szórványszempont mindig mindenütt ott van, természeténél fogva – van ugyanis neki egy igen kellemetlen természete: 1. a szórványban fogyni szokás, 2. nem elég gyorsan, nem elég egyenletesen, nem mindenütt egyformán, nem ugyanolyan okból stb.

[2] A pecsétes papír egyik nagy kedvencem, leginkább a pörköltszaftost szoktam preferálni, ha már választani lehet. Enyhén csípősen, névreszólóan, igen, két l, vagy inkább egy, de az hosszú.

Van-e politikamentes iskola, és ha mégis, akkor miért nincs?

Az iskola „depolitizálása” nem oly régen minden menedzseri terv kötelező princípiuma volt, ott díszelgett minden dokumentum elején, s pont olyan üres szólam volt, mint a többi. De legalább volt, deklaratív szinten, mint vágyott ideál, tűnő délibáb.

Van-e ma politikamentes[1] iskola?

Az oktatás prioritás – emlékszünk a szlogenre? S nagyon helyes, hogy az, az elv megmaradt a politikai generációváltás után is, csupán az értelmezése alakult át. Mert míg korábban a politikus az oktatásmenedzser hívó szavára minden erejével védte az iskolát[2], s nem ment úgy a választókerületbe, hogy meg ne kérdezte volna az iskolaigazgatókat, hogy miben lehet segítségükre[3], mára a viszonyok jelentősen átalakultak: a politikus irányít, előír, döntéseket hoz, valahonnan tudja, mit kell az iskolában csinálni, és azt közli az oktatásmenedzserrel, az pedig kérdez, vagy végrehajt.

Az iskolának nagy szüksége van a politikai érdekképviselet támogatására, közbenjárására, védőhálójára. Nincs olyan oktatási intézményünk, ami ne úgy jött volna létre, hogy azt valamely politikus-csoport támogatta volna, kezdeményezte volna, vagy karolta volna fel. A kérdés csupán az, hogy az ünnepélyes iskolaavató után meddig maradnak a vendégek az iskolában: meddig gondolják úgy, hogy meghatározhatják az iskola hitvallását, gondolkodását, a menedzsment stílusát, irányát, a szereplőket magukat.

Meddig szivárog be és le a politika az oktatási intézményekbe?

Megszoktuk, hogy vannak politikai döntések, kinevezések, állások egy bizonyos szintig. Vannak főtanfelügyelők, főtanfelügyelő helyettesek, akiket pártok jelölnek. A vezető funkciók elosztása helyi szinten, politikai egyezségek során zajlik. A pártok jelöltjei szakemberek, szakpolitikusok, akik többé-kevésbé részt vesznek a politikai[4] életben is. Sokan közülük egyébként versenyvizsgáztak is, valahol bizonyították szakmai tudásukat. Ugyanígy a tanfelügyelők is.

Mit felügyel a tanfelügyelő? Az utóbbi években nemcsak a tanfelügyelőségek szervezeti rajza alakult át, hanem a munkaköri leírások is. De a szerepmódosulásokat leginkább a napi gyakorlatban lehet észrevenni. Míg korábban teljesen természetes volt, hogy egy tantárgy Országos Szakmai Bizottsága az ország tanfelügyelőiből állt, s azok képesek voltak szakmai döntéseket hozni, és egy tantárgyverseny országos szakaszán a tanfelügyelők javítottak dolgozatot, s meg lehetett bízni az ízlésükben, ezt ma már aligha lehetne megvalósítani.[5] Az adminisztratív feladatok megszaporodása betölti a napjukat, s nem ritkán szabadidejükben foglalkoznak szakmai feladatokkal. A járvány idején maszkokat számoltak és teszteket osztottak, feladatlapokat fénymásoltak, s vittek ki az elzárt településekre, vizsgaidőszakban dolgozatokat szállítottak akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna a szakmai tudásukra. Jellemzően több a tematikus ellenőrzés a szakellenőrzések rovására.[6] Jellemzően több a politikai[7] közlemény a módszertan körökön, mint a módszertani útmutatás. És mindez hatványozottan igaz a szórványban. Miközben sokan közülük kiváló szakemberek, jó menedzserek, tiszteletre méltó személyiségei közösségüknek, akiknek olyan értékeik vannak, amelyekre nem tart igényt a mai oktatási rendszer.

Nyíltan eddig nem mondtuk ki, hogy az igazgatói állások is politikaiak lennének, bár tudott volt, hogy a hatalmon levő pártoknak voltak preferenciáik. A korábbi szégyenlősködő szálhuzogatással szemben ma mintha baltával akarnánk hímezni.

Azt hinnénk, itt a küszöb, s mindez nem ömlik be az iskolába. Sőt, voltak korszakok, amikor kifejezetten hangsúlyozták, hogy az iskolában nem lehet politikai[8] tevékenységet folytatni. De ki ne látott volna politikust a tanévnyitókon, ballagásokon, díszasztaloknál és mikrofonokkal a kezükben. Ki ne látott volna Mikuláskísérő polgármester-krampuszt valamikor két nappal a vakáció előtt, amikor a magyar gyermek rég elfelejtette a Mikulást, és nincs elég zűrzavar a fejében Moșu, a Santa, az Angyal és a Jézuska kapcsán, akik ilyenkor télen szoktak jönni, van, hogy többször is, hosszú tömött sorokban, ajándékkal, sok, vattaszakállas közösségépítő, identitásmegőrző bácsi. Ki ne kapott volna pedagógusként üdvözletet (korábban képeslapot) március 8-ra politikustól, ki nem kapott díszoklevelet karácsony előtt két centivel egy többórás tömegnyomorban, mintegy futószalagon, mikor semmi másra nem vágyott volna, csak arra, hogy hagyják végre letenni a szabadságkérvényét? Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a politikus most ad vagy kap, saját imázsát építi, vagy komolyan érdekli a közadakozás, a tehetséggondozás meg az óvodás és az elballagó diák maga. Mindeközben el tudom képzelni, hogy van olyan politikus[9] is, akinek jelenléte pusztán udvarias gesztus, szimbolikus jelzés a közbenjárásról, a támogató szándékról, mely tettekben valósul meg, s az iskolával való szimbiózisból mindkét fél gyarapodik.

Ideológia, közízlés, kánon

Hogy érzik-e gyermekeink mindezt? Azt, hogy az ideológia mennyire jelen volt az iskolai hétköznapokban, csak az nem érzi, aki nem botlott meg kiscsoportos korában a Haza Sólymainak egyenruhájában egy ménkű nagy zászlóval a kezében az óvodai csoport barna rózsás szőnyegében, nem kapta elő a zsebéből hirtelen a galacsinba gyúrt piros nyakkendőt, mikor belépett az alma mater kapuján, nem szakították le soha a karszámát, s nem lógott el kirándulni a lőgyakorlatról. Nem, a világ nem sokat változott azóta sem, csak más szelek fújnak. Arról, hogy hogyan szivárog be a külvilág az iskolai rendtartásba, olyan irodalmi példák kapcsán beszélgethetünk ma a diákjainkkal, mint az Abigél, az Aranysárkány, A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig vagy az Iskola a határon – s tehetjük ezt nyíltan, szabadon. Vannak iskolák, amelyeknek beszélnek a falai: régmúlt nemzedékek tablói tanúskodnak közízlésről, emberi viszonyokról, világlátásról és hitvallásról. Nemigen tudunk oly kort említeni, mely ne lett volna hatással a diákság ideológiai nevelésére. És úgy van az jól, hogy a közösségnek neveljünk gyermekeket, a külvilágot nem lehet kizárni az iskolából, nincs értelme egy steril közeg létrehozásának, bár bőven volt erre kísérlet. A humán tárgyak természetüknél fogva erőteljesebben vannak kitéve a korszellem változásainak, gondoljunk csak a történelmi nézőpontokra, az irodalmi kánonra vagy a filozófia irányzataira.

De ideológia határozza meg azt is – és ma egyre hangsúlyosabban –, hogy gyermekünk milyen mesekönyvet forgat az iskolában, hogy a pedagógus milyen továbbképzésen vesz részt, hogy milyen pályázatok íródnak meg az iskolában, mire van pénz, mit fejleszt az iskola, mindenáron néptáncolnia[10] kell-e a gyermeknek, vagy hozzájut egy korszerű számítógépes laborhoz, hogy lesz-e a nagyvárosi iskola minden diákjának frissen varrt „magyar ruhája”, vagy valami urbánus viselkedésformát is elsajátíthat ugyanannyiért, szintén a saját identitásának megőrzése céljából, el lehet-e költeni azt a pénzt mondjuk nyelvtanulásra, hogy miről szól a karácsonyi előadás, hogy talpig zsinórban ünneplik-e a szabadságot március 15-én, ünneplik-e, ünnepelhetik-e, s a szabadság egyáltalán szóba kerül-e. Megtanul-e a gyermek az iskolában kulturáltan nemet mondani, vagy belesulykolják a mindenkorra érvényes bólogatást. No meg, hogy mi legyen Wass Alberttel újfent, s hallhat-e kortársakról, milyen ízlés szerint válogatták össze az adományként küldött díszkötetes irodalmat, megvalósul-e az összmagyar tanterv nemes gondolata egy szép napon, amikor félrenézünk, s mi kerül a kicsengetési kártyára. Megannyi apróság.

[1] Ebben a jelentésben használom itt a szót: érdekek harca a közéletben, leginkább a közhatalomból való részesedésre vagy a közhatalom döntéseinek befolyásolására való igyekezet. A pártpolitika, aktív közéleti részvétel és az iskolák koronkénti viszonyának nagy szakirodalmát itt beidézni nem célom, jelen írás nem több, mint hangulatjelentés korunk egyik továbbra is aktuális társadalmi-közéleti jelenségéről.

[2] Azok az iskolák, amelyeknek létszámon alul működő osztályaik voltak, jól tudják, hogy sokszor a létük függött egy-egy közbenjárástól.

[3] A gesztus lényege: az oktatásmenedzser tudja, mire van szüksége ahhoz, hogy jól működtesse a rendszert, amit rá bíztak, legyen az iskola, tantárgy, megyei szakfelügyelet, bármi.

[4] Ebben a jelentésben használom itt a szót: a közélet aktív résztvevője. Pedagógusnak nehéz úgy forgolódni a világban, hogy ne vegyen részt a közéletben. Bár ez a tendencia csökkenőben van, a múlt rendszer „kultúrmunkásai” kiveszőben vannak, ma már egyre kevesebb kolléga gondolja úgy, hogy a munkaidő lejárta után volna még valami feladata a közösségben. És ez aligha kérhető számon rajtuk. Hogy ugyanezeket az embereket kell felszólítani, hogy ugyanbiza legyenek már korunk népszámosai is, az azt bizonyítja, hogy nem sokat változott a tanárokról való közgondolkodás.

[5] Ma Romániában 17 megyében van magyar tannyelvű oktatás. 7 megyében összesen 6 állást töltenek be magyar nyelv és irodalom szakos tanárok. A tendencia javulóban van. Tisztelet illeti azokat, akik becsülettel végzik ezt a munkát úgy, hogy nagyon kevés rálátásuk van a szakmai oldalra, s azokat a módszertanosokat, akik a munkájukat segítik. Ez ismét az emberi minőségen múlik, ha van olyan.

[6] Egyik ominózus megbizatásom tanfelügyelőként az volt, hogy összeszámoljam a körzetemben levő wc-ket. Űrlap, wc-tipológia: kint, bent, lent, fent, pottyant, öblít. Sajnos, elszámoltam őket, mea culpa.

[7] Ebben a jelentésben használom itt a szót: közéleti tájékoztatás, ideológiák terjesztése.

[8] Nem tudom, milyen jelentésben használták ezt a szót.

[9] Ebben a jelentésben használom itt a szót: érdekképviselet, a közösség fontos ügyeinek képviselete.

[10] Nincs a néptánc támogatásával semmi baj, csupán az arányai indokolatlanok. Nehéz elfogadni, hogy egy nagyvárosi iskola minőség-indikátora az lenne, hogy 400 diákjából 380 néptáncol, s a többi énekel, s nehéz elhinni, hogy ez az egyetlen üdvözítő útja az identitás megőrzésének, s a túlpartról nézve: érdemes lenne kutatni, milyen hatással van ez a túlfinanszírozott tevékenység a népi kultúrára magára, vagy annak recepciójára, s annak, ami hagyományőrzés címén az iskolákban, gyermekekkel foglalkozó civil szervezetekben zajlik, van-e valami köze egy egykor volt hagyományhoz? Lásd: ahogy én táncolok, olyan nép nincs.

Szösszenetek az értelemről

avagy

Miért tanítsunk szövegértést, miért írjunk helyesen?

A nemzet napszámosai napszámolnak: egy tesztlapocskát egy dugóval egy tubussal egy csepegtetővel egy zacskóba, újabb tesztlapocskát egy másik dugóval, tubussal, csepegtetővel egy másik zacskóba, kis cédula, aláírás, táblázat, nyilvántartás stb. Kesztyűben, maszkban, lélegzetvisszafojtva, ellenszélben – gondolom, valami helyett. Pedig mennyi értelme lenne inkább életre-halálra tanítani szövegértést, biológiát, logikát, fejleszteni digitális képességeket! Érdemes volna megtanítani, miről ismerszik fel egy tudományos tény, miért sántíthat egy vélemény, miből milyen következtetést lehet levonni, mi minősül objektív kijelentésnek, mi igaz a híradóból, melyek a nyelvi, képi stb. manipuláció eszközei, mit árul el a kimondatlan háttérmondat, mit jelent a 6 ezrelék.

***

Az iskola az a hely, ahol a diákok amúgy is összegyűlnek. S ha már össze vannak gyűjtve, ott a legkönnyebb szórakoztatni őket. Úgyis unatkoznak. S akkor jön a bábos bácsi, a könyvtáros néni, a tárogatóművész, a szavaló néni, a vásári komédiás és mindenféle vándorszínész, aki fejenként x összegért számla nélkül (majd a pedagógus gyűjtse össze) előadja saját művészetét, ami nélkül a világ nem lenne kerek, az iskola miatt a diákok különben is lemaradnának a tudásszerzés eme nagyszerű módjáról, s ott unatkoznának a biológia órán, a vírusok felett.

***

Kóbor észosztókkal tele van a világ. Ők majd jobban tudják, elmondják a frankót, amit a tudományos akadémiák titkolnak, a politikusok tagadnak, a sajtó elferdít: ők tudják az igazat. Meghívnak egy több órás előadásra, ahol velünk is megosztják. Széles gesztusokkal, nagy pátosszal magyaráznak egy rézmetszetet, boncolgatnak egy mítoszt vagy egy metaforát, mely egyedüli bizonyítéka annak, hogy honnan származunk, kik vagyunk, kikkel lehetünk rokonok, kik esküdtek össze ellenünk, hogy jött létre a világ, és meddig tart még. (Rövid reflexió tárgya: mi minősül objektív ténynek?) Mert eddig csak az agyunkat mosták, csak eltitkoltak, csak butítottak, de ők, akiket eddig nem engedtek szóhoz jutni, elnyomtak, meghurcoltak, és üldöztek, ők, akik eddig annyit szenvedtek, most elmondják nekünk azt az egyet, hogy. Ilyenkor az ember körül könnyes szemekkel ül a közönség – vajh ki tanított nekik szövegértést? S miközben meghatódva tapsolnak, nem szabad két grimasz között fogadkozni, hogy soha a büdös életben nem teszek eleget udvariasságból ilyen meghívásoknak, mert az előadó rögtön kiszúr, leolvassa arcodról ki nem mondott gondolatodat, idegesen lobogó ősz hajába túr, majd megszakítja eszmefuttatását, és a szemed közé néz: Nem tetszik? Te is Galíciából jöttél? Látom a nagy orrodon! (Újabb reflexió tárgya: hogyan aránylik az ember orrának mérete a szövegértéséhez – orrplasztika előtt, illetve után. Továbbá: Lehet-e idegen orrokkal ékeskedni?) A szünetben aztán meglesed az orrod a tükörben, drága jó örmény nagyanyám! - mosolyodsz el, megszámolod véredben azt a két vörös vértestet, amit Árpád apánktól örököltél, a többi úgyis kék, és rögtön asszociálsz: heraus mit uns, mondod, miközben lelépsz a hátsó ajtón. Hazafelé menet azon morfondírozhatsz, hogy ha nem tanultál volna történelmet, most nem lennél megsértve. Bezzeg!

Nézz hátra: egyedül te jöttél el. Ők tapsolnak.

***

Hogy én? Én nem oltatom be magam! Ezek smekkeriák! Hogy én írjam alá a saját felelősségemre? Ezek csak az aláírásomat akarják! Én nem teszem rá az aláírásomat mindenféle papírra! – állok a sorban, mint bárki más, körülöttem a nép. („Szervusz, nép!” R.J.) Hallgatom bambán, már egy ideje mondja, mikorra az aláírásához jut. Látni rajta, hogy ötvenéves korára már legalább háromszor kerülhetett olyan helyzetbe, hogy aláírnia kellett. S azon tűnődöm, ugyanbiza ki tanított ennek a szegény párának szövegértést, logikát, biológát… S hogy két hegy közt egy völgyben hányan élhetnek így, akik nagynéha alászállnak a városba ügyeket intézni, mi az az érv, mi az a varázsige, amivel belátásra lehetne bírni ekkora tudatlan tömegeket? S milyen hihetetlen nagy ereje lehetne az oktatásnak abban, hogy egész tömegek ki tudjanak lépni saját társadalmi osztályukból, fel tudjanak emelkedni a társadalmi ranglétrán saját tudásukba kapaszkodva! S mekkora lemaradást jelent most a társadalom legalján tengődőknek az, hogy a legalapvetőbb ügyeiket is csak a mobiltelefonok, a táblagépek, az online tér, a meet-ek világában tudják intézni. Nevezzük digitális szegregációnak.

***

Nekem csak vezetékes telefonom van – mondja halkan. Zavartan téblábol, szelíden közli, hogy be van oltva, de láthatólag fogalma sincs, mi az a QR-kód, amit kérnek tőle. Ma sem tud adót fizetni. Mondják neki, hogy lehet online is, nem kell személyesen jönnie. Megértően mosolyog, udvariasan köszön, megigazítja papi gallérját, és elegánsan továbbáll a hivatal kapujából.

***

A gyerek csak elromlik az iskolában. Mi, a civil szervezet majd megmondjuk, hogy az iskolában mit kell csinálni. A pedagógusok nem értenek a gyermekekhez.

Jut eszembe: ezeknek a civil szervezet-néniknek azóta már sikerült leérettségizniük?

***

Belegondolok, milyen világ volna az, ahol a szavazópolgárnak volna annyi szövegértési képessége, hogy felismerje a manipulatív szándékot. Pedig ez egy nyolcadik osztályos kompetencia.

***

Azé hogy valaki nem tud hejessen irni, nem kel minjárt lehuroggni! Gratulálókk! Ezért járttatok egyetemre? Ez nem egy nyelvtan vagy helyesírás csoport! Írjanak helyesen az elitkék! Hát nincs egy magyartanár, aki itt a fészbúkon kijavítsa a helyesírási hibákat?

A helyesírás képessége nem a magyartanárok privilégiuma. Alanyi jogon jár. Nemcsak magyarórán.

***

Az utóbbi idők beiskolázási kampányainak, iskolai hirdetéseinek szövegeiben fenemód megszaporodtak a helyesírási hibák. Mi tagadás, egy iskolát népszerűsítő felhívásban – melynek mégiscsak az lenne az üzenete, hogy „Kedves Szülő! Mi itt azt vállaljuk, hogy megtanítjuk gyermekét írni, olvasni, számolni.” – különös hatást keltenek. Önként adódik a kérdés, hogy az, aki ezeket fogalmazza, hogy került oda, ahol ezeket fogalmazza.

***

A helyesírás az értelmiségi lét minimuma. Ez a kedvencem. Az értelmiségi lét nem összetévesztendő persze a diploma birtoklásával. S bár tanárként soha nem fogom azt gondolni, nem ér semmit egy oklevél, elnézem, ahogy nagy diplomalobogtatással alakul az új rend, s mondják magukról, hogy egyetem szakon végeztek, s mesteri szakon végeztek. Nem tudom, melyik az az egyetem, ami egyetem szakot hirdetett, de elgondolkodtató, hogy mennyit ér egy olyan diploma, aminek tulajdonosa nem tudja megfogalmazni egy kétsoros bemutatkozásban, mi a (felsőfokú) végzettsége. S látva a sok magyartalan hőzöngést, nyakatekert mondatförmedvényt, helyesírási hibákkal meghintett bravúrkodást, sejteni lehet, hogy igencsak vékony papírra nyomtatták azokat a diplomákat valamely magánegyetem vidékre kihelyezett tagozatán. Mennyivel többet ér becsülettel megfogni az eke szarvát! (Ez utóbbi megjegyzés persze szintén csak egy patetikus hőzöngés, nem lévén már eke se, nemhogy annak szarva.)

***

Iskolai megnyitó ünnepség. Megható, ájtatos beszédet várunk, fohászt, főhajtást. Viccet mond helyette. A szőke, barna, fekete nőről, aki öngyilkos akar lenni, leugrik a tizedik emeletről, de meggondolja magát, s akkor megjelenik nekik egy jótündér: Mondjátok, milyen madárrá változtassalak benneteket? Sassá, sirállyá. Átváltoznak, leszállnak. Pingvin, mert az olyan cuki! – mondja a szőke. Gyerekek! Járjatok iskolába, mert itt megtanulhatjátok, mi repül, és mi nem. Igen, azt hiszem, a leghatásosabb tanévkezdő beszéd volt, amit valaha hallottam. Mert az iskolának valóban az volna a dolga, hogy megtanítsa, mi repül, és mi nem. Aki ezt a beszédet mondta, így, lazán, mosolyogva, sosem lobogtatta a diplomáját. Pedig úgy fest, volna mit.

***

Tanítsunk. Tanítsunk szövegértést, helyesírást, biológiát, logikát, fejlesszünk digitális képességeket! Tanítsuk meg, miről ismerszik fel egy tudományos tény, miért sántíthat egy vélemény, miből milyen következtetést lehet levonni, mi minősül objektív kijelentésnek, mi igaz a híradóból, melyek a nyelvi, képi stb. manipuláció eszközei, mit árul el a kimondatlan háttérmondat, mit jelent a 6 ezrelék, mi repül, és mi nem. Hinnünk kell a tudásban.

Vélemény. Nagyon privát.

Gyúrja beléjük. Mit kibe?

Dagad a botrány a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karának professzora, Szamosközi István trágár kijelentéseit tartalmazó videó kapcsán. Érdemes a jelenségre figyelni, itt, itt, itt és itt. Érdemes kommenteket olvasni, érveket vizsgálni. Így rajzolódik ki igazán a történet java.

Amit a videóban látunk, apró szösszenet, a jéghegy csúcsa, önmagában nem annyira súlyos a kifakadás, mint a Szamosközi-jelenség maga. Mert az, hogy ő ilyen, az nem érv, hogy nyers de karakán, az sem, hogy mi mindent tett le az asztalra – nos, éppen azért. Beszélhet-e így egyetemi professzor? – igen, azt hiszem beszélhet. Kifakadni szabad, verbálisan kéjelegni is, levezetni a feszkót, igen, szabad, mert a tanár is ember. De ezt egy pohár pálinka mellett szokás, vagy az erdő mélyén, nem akkor, amikor a professzor a kollégájával beszél, nem, semmilyen körülmények között sem, akkor sem, ha nincs ideje megtartani az előadását, akkor sem, ha nem szokott (miért nem szokott?) szünetet tartani. És nem akkor, amikor a diákok szüneten vannak, nyilván nem léptek ki az online találkozó felületéről, tehát vélhetően hallják, amit (róluk) mond.

Ki kicsoda a mondatban: „Gyúrja beléjük a f*szát”? Nagyjából ugyanazt jelenti, mint a korábbi istenkáromlás, mégis sokkal plasztikusabb. A hiányos mondatban benne van az utalás a diákokra – beléjük kellene gyúrni. S volna benne egy alany is. Övé lenne a gyúrnivaló. Isten, még mindig? Ő gyúrja? Tényleg?

Mennyi mindent tett le az asztalra? Mentség-e, hogy mi van a mérleg másik serpenyőjében? Nem. De az a félelmetes, ahogy védelmükbe veszik, ahogy ez a kétségtelenül megosztó személyiség láthatóan kiépített egy saját világot, ahol ez a rend. Úgy sejtem, diplomát az szerezhetett, aki a játékszabályokat elfogadta. Ugye tudjuk, hogy ott és akkor is Vitay Georgina, Nyilas Misi és Medve Gábor kifejezetten csicskaságra vágyott.

Kell-e a pokolra menni minden dudásnak? Része-e a személyiségformálásnak a megalázás, a megalázottság elfogadása, a tekintéllyel való visszaélés sorozatos megtapasztalása? Mi neveljük a diktátorainkat.

S akkor a pedagógusmodell, a példakép, a követendő minta, a tanár-diák partnerség, a támogatás és elfogadás az mind-mind beléjük van gyúrva, gondolom.

Rettenetesen csúnya gesztus ezzel a sajtóhoz fordulni. Legalább annyira, mint belegyúrni a mit kibe. Kimondani, hogy ebben én nem kívánok részt venni nagyobb bűn-e, mint következetesen kiépíteni egy olyan világot, ahol az ilyen fajta kommunikáció mindennapos élmény?

És rettenetesen kínos az újságírói kérdésekre válaszolni egy olyan ügy kapcsán, aminek több évtizedes gyökerei vannak, ami nyílt titok, ami egy komoly intézmény fényét árnyékolja be, munkát ad egy etikai bizottságnak, kínos munkát. Az etikai bizottságok csupa etikátlansággal foglalkoznak, kollégák ítélnek el kollégákat, s a kocka könnyen fordulhat. Kellemetlen műfaj, senki sem kívánja magának. Nehéz valakin számonkérni, hogy a jelek szerint több évtizede milyen alapon gyúrja bele a valamijét másokba. Nehéz, mert közben egyebeket is gyúrt bele a mérleg másik serpenyőjébe. Nehéz erről a sajtóval értekezni. Nehéz megvédeni a mundért a becsülettől.

Hát ha így esett, belekezdeni csak akkor érdemes, ha végig akarjuk játszani. Az semmit sem ér, ha megcibáljuk az oroszlán bajszát. Tessék annak a bizottságnak munkát adni, szépen, hivatalosan, névvel, aláírással, már úgyis mindegy, a sajtóbotrány komoly hátszél – vagy tessék szépen csöndben maradni (lásd „Aki fél az inkább hallgasson”). Főképp előbbi.

Ki legyen iskolaigazgató? - 2

Tények és törvény adta lehetőségek, brassói eseményekre hangolva.

Igen, egy kisebbségi iskolaigazgató kinevezésének (legyen az ideiglenes kinevezés vagy versenyvizsga) egyik feltétele az adott kisebbséget a Parlamentben képviselő szervezet indokolt jóváhagyása. Az intézkedés a kisebbségek jogait hivatott védeni.

Nem, a jóváhagyás megítélésének kidolgozott procedúrája, szempontrendszere, kalendáriuma nincs. Megóvni nem lehet.

Nem, adott szervezet nem dönt az igazgató személyéről, hanem jóváhagy. A tanfelügyelőség dönt. A tanfelügyelőség azonban jóváhagyás nélkül nem dönthet.

Igen, az oktatásmenedzsment egy szakma. Az oktatásmenedzserek értékelését olyanok végzik, akik maguk is oktatásmenedzserek. Mindenki másnak lehet természetesen véleménye.

Nem, a kisebbségeket a Parlamentben képviselő szervezetek nem kötelesek oktatásmenedzserek értékelésére jogosult szakembereket alkalmazni.

Nem, adott szervezet nem végezhet felmérést, véleménykutatást az iskolán belül. Erre jogosult viszont az iskola(igazgató) maga, az iskolán belül működő Minőségbiztosítási Bizottság (CEAC). Külső vizsgálószerv lehet a tanfelügyelőség, Romániai Közoktatás Minőségbiztosítási Ügynöksége (ARACIP). A szervezet természetesen végezhet közvéleménykutatást iskolán kívül. Ennek módszerei vannak, eredménye nem olyan érv, ami befolyásolhatná az igazgató személyével kapcsolatos jóváhagyást. A kinevezést igen.

Olybá tűnik, a tanárok, szülők szervezetei, testülete, csoportosulása beavatkozik az igazgató személyével kapcsolatos jóváhagyásba, amihez „semmi köze nincs”. És tényleg. Az igazgatók ideiglenes kinevezését vagy versenyvizsgáját szabályozó módszertan nem tartalmaz egyetlen utalást se arra, hogy szülőket, tanárokat vagy diákokat meg kellene kérdezni arról, ki legyen szerintük az igazgató. Viszont a reprezentatív szakszervezetek, szülői bizottságok és diáktanácsok jelölhetnek egy-egy tagot, aki részt vehet az igazgató versenyvizsgáján. Megfigyelőként.

Igen, az adott szervezet hivatkozhat arra, hogy a közösség megkérdezésével döntött a jóváhagyásról. Felmerülő kérdések: ki minősül közösségnek? hogy kérdezte meg? van-e a szülők, tanárok, diákok között a szervezetnek tagja?

Igen, a közösség kifejezheti azon véleményét, hogy akar vagy nem akar egy igazgatót. Továbbra is kérdés, hogy ki a közösség, és hogyan fejezi ki véleményét. De a tanfelügyelőség döntésének nem feltétele ennek figyelembevétele. Nem is hivatkozási alap.

Az igazgatói pályázat egyéni. Csapat nem pályázhat. De jó esetben az igazgató és az aligazgató kinevezése után csapatban dolgozik.

További felmerülő kérdések: minden tantárgyat az igazgató tanított-e az érettségizőknek? tanult-e rendesen helyettük? az iskola leltári tárgya-e a várfal? jóváhagyta-e a tanfelügyelőség a kapus-állást?

Nem érdemes túlbonyolítani az érvelést, tessenek azt mondani, azért, mert csak, erre van törvényi lehetőség, és sokkal professzionálisabb érv.

Miért vizsgáznak rosszabbul a szórványiskolák?

Tabuk nélkül arról, mi áll az idén (is) gyengébb vizsgaeredmények mögött, milyen egyéni utak, társadalmi jelenségek dolgoznak a minőség ellen, mennyivel többet dolgozik egy pedagógus egy szórványiskolában, egyáltalán kik a szórványiskolák diákjai, s mi áll a jobb eredmények útjába.

Miközben ünnepeljük az általában véve jobb vizsgaeredményeket, a sok tízest, siratjuk a kísérleti generációt, és szembesülünk a román nyelv oktatásában alkalmazott stratégiák eredményeivel, egy alaposabb elemzés világosan mutatja: egyértelmű a szórványiskolák lemaradása, nemcsak az országos átlaghoz, de korábbi önmagukhoz képest is alulteljesítenek. Elismerés a kivételeknek.

Zsenáns, mondhatnánk, hiszen mi magunk, szórványban élők szoktuk hangoztatni, hogy az, hogy kevesebben vagyunk, nem azt jelenti, hogy gyengébbek lennénk, s hogy a szórványt nem kell ilyen értelemben babusgatni.

Mi az oka a lemaradásnak?

Azt gondolnánk, hogy egy szórványiskolába a szórványközösség gyermekei járnak. Egy szórványiskola teljesítménye tehát tükrözi a szórványközösség képességeit. Már rég nem. A szórványtelepüléseken jellemzően elméleti iskolák működnek, nagymúltú intézmények, amelyek akár román iskolák tagozataiból önállósultak, akár több tagozat egyesítéséből jöttek létre, ritkább esetben ’89 előtt is kizárólag magyar tannyelvű iskolaként működtek. Ezek az elméleti iskolák olyan szintű oktatást biztosítottak, amely jóval fölülmúlja a közösség átlagos igényeit, kezdetben szelektáltak, később, az elszórványosodás folyamatában csökkenő létszámmal tudják csak biztosítani az osztályok fennmaradását. Az itt végzett diákok nagy százalékban egyetemet végeznek – és nagy százalékban nem térnek vissza a szórványközösségbe. Ha tehát egy közösséget évente lefölözünk, az értelmiségiek nem térnek vissza eredeti közegükbe, nem ott alapítanak családot, nem ott nevelnek gyermekeket, nem ott oltják saját értékrendjüket, a tudás prioritását a következő generációba, akkor azoknak a gyermekeknek az eredményei már nem lesznek benne a következő statisztikákban. Helyüket átveszik azok, akik – üres helyek lévén az iskolában – bejutnak ezekre a helyekre. Majd azok, akik – megmentendő egy-egy osztályt – bekerülnek ezekre a helyekre. Egy szórványiskola feladata ma az, hogy biztosítsa az anyanyelven való tanulás jogát MINDEN magyar[1] gyermeknek. Egy osztályba kerül tehát a nagyon jó képességű gyermek, és a tanulási nehézségekkel küszködő gyermek, egy egész nemzedék, s ott a pedagógus tesz, amit tenni tud, kivel mire jut.

Azt mondhatnánk, hogy ilyenformán egy szórványiskola tökéletes keresztmetszete a vonzáskörzetében levő társadalomnak. Nem az. A közösség egy jó része ugyanis nem gondolja azt, hogy a saját gyermeke oda kellene hogy iskolába járjon, ahová minden gyermek jár. Igénye van arra, hogy olyan helyre járassa a gyermeket, ahol van szelekció, ahol tudás, képességek, társadalmi pozíció tekintetében homogén közösségben tölti a gyermek azt a 9-13 évet, ami életének valószínű legmeghatározóbb időszaka. Ezzel az elképzeléssel áll szemben a „mentsük meg a szórványiskolát” akciók sokasága, és lássuk be: a kettő nem azonos eséllyel indul. Azok a gyermekek, akik ebből a közegből jönnek, általában jó képességűek, szüleik döntése következtében többnyire egy másik – közeli nagyvárosi vagy helyi román tagozatos – iskola statisztikáját fogják javítani. Nevezzük a jelenséget sznobériának, rongyrázásnak, kivagyiságnak, vagy az igényes szülők tehetetlen, egyéni megoldásának – mindegy, számolnunk kell vele, s látnunk kell azt, hogy évek óta egy-egy generáció felső harmada[2] elpártol a szórványiskoláktól – eredményeik nem javítják a statisztikai adatokat. Ha ez nyolcadik osztály után történik, akkor csak az érettségi eredményekben fogjuk látni a hiányt, de egyre inkább azt látjuk, hogy már az iskolaválasztás pillanatában megelőlegezik a szülők a szórványiskolával szembeni bizalmatlanságot. Az ilyen döntések aztán különböző megoldási modellekre épülnek, vannak ennek is divatjelenségei, feltörőben s leköszönőben levő trendek párhuzamai, s nyilván az eredményen, az így nevelődött gyermek személyiségén is meglátszik a különbség. Lássuk be: nem minden esetben negatív értelemben.

Jöttek, jődögéltek a finnugorok nyugat felé. Egyszercsak megláttak egy táblát: Finnország felé. Aki el tudta olvasni, arra ment.

Helyüket kitöltik mások. Az iskolák folyamatosan dolgoznak azon, hogy biztosítsák a fennmaradásukhoz szükséges létszámot. Ez az igyekezet természetesen egy mesterséges beavatkozás a lemorzsolódás folyamatának késleltetésébe, kényszerhelyzet, néha patthelyzet, ami rengeteg fonákságot eredményez.

Ha a szülő nem nyit be magától az iskola kapuján, hogy oda írassa a gyermekét, az iskola megy a szülő elé. A beiskolázási kampányok annyi energiát vesznek el az iskolavezetéstől, a pedagógusoktól, hogy azt nem is gondolnánk. Olyan konfliktushelyzetet teremtenek intézmények között, ami évtizedekre meghatározza egy-egy ilyen szórványközösség hangulatát. Mindig van egy másik iskola, ami elszippantja a gyermekeket, indul a harc évente a létszámért - a konkurencia pszichológiája belénk van kódolva. Igaz ugyan két cégre, két kocsmára, két templomra is, de legigazabb két iskolára. Az iskolaválasztás ugyanis, bárhogy is érveljen a pedagógus egy beiskolázási kampányban, mégiscsak az egyik legszubjektívebb döntésünk. Nem véletlenül nevezik kampánynak, igen, ugyanúgy működik. A szórványiskola és a köré épülő civilszervezetek sokasága úgy gondolja, valami extrát kell nyújtani, ami meggyőzi a szülőt, hogy gyermekének helye éppen abban az iskolában van. Ez a „ha megeszed a spenótot, kapsz csokoládét” logikája nemhogy segítene az iskola megítélésén, de kifejleszti azt a reakciót, amit talán a meggyőzéssel kapcsolatos viszolygásnak tudunk leginkább nevezni. Ezt érezzük, amikor ránktelepednek a MLM-ügynökök, amikor becsengetnek az ajtónkon, hogy bugyiban beszélgessünk istenről, amikor aláírást gyűjtenek a parlagfű ellen, vagy amikor sms-t kapunk a választás napján. Lehet, hogy nagy százalékban eredményes az ilyen akció, de többnyire a gondolkodó embereket riasztja el. Sejthető, hogy nekik szintén gondolkodó gyermekeik vannak, akik ilyenforma statisztikákban máshol fognak jól teljesíteni. Más esetben – sok-sok más esetben – az így meggyőzött szülővel aztán végképp sérül az iskola viszonya, s torz magatartások egész arzenálját tapasztaljuk sok éven keresztül, amikor a szülőknek kiszolgáltatott iskola hajbókolva köszöni meg a jelenlétet. Vélhetően egészen másfajta beszélgetések hangzanak el az iskoláról egy olyan családban, ahol tesznek azért, hogy a gyermek bejusson a vágyott helyre, és abban, ahol a megváltozott erőviszonyok átértékelik az intézmény – nyomokban még fellelhető – szakmai tekintélyét. Vélhetően jelent ez néhány tizednyi árnyalatot egy statisztikában.

Ahová a jó tanuló jár, ott terem a jó statisztika.

Ingyen! – a varázsszó, amit a szórványiskolák oly gyakran vetnek be, arra az elképzelésre épül, hogy a szórványközösségnek szociális nehézségei is vannak. Ingyen ebéd, ingyen afterschool, ingyen tábor, ingyen bábszínház, ingyen táska, ingyen füzet. Ez az ingyen persze másoknak nagyon sok pénzébe kerül, s néha hordjuk a hegyre a homokot, s olyan családokat támogatunk, akik maguk is támogatói lehetnének egy egész iskolának. Sajnos ennek az ingyennek kevés eredményét látjuk, ritkán tapasztaljuk azt, hogy ezért nőnének a létszámok, még ha sok családnak valóban segítséget is jelent.

Szociális programok – sok szórványiskola vállalja fel azt, hogy a minimális létszámot biztosítandó elindít egy olyan szociális programot, ami árva, hátrányos helyzetű gyermekek beiskolázását segíti. Sok civil szervezet, egyház telepít ilyen szociális központokat szórványiskolák mellé, nem titkolt szándékkal: nemcsak az iskolát, magát a közösséget is gazdagíthatják majd ezek a gyermekek. Miközben az ilyen tevékenységekkel – hatalmas lemorzsolódás mellett – sikerül néhány gyermek boldogulását segíteni óriási befektetéssel, tiszteletre méltó pedagógiai és nevelői munkával, végtelen türelemmel, alázattal és elkötelezettséggel, az ilyen programok célja jellemzően az, hogy a gyermekek mindenféle természetű lemaradását behozzák, ők gyakran otthonuktól távol, tehát nem saját szórványközösségükben méretnek meg az ilyen statisztikákban. Nem állnak rendelkezésünkre olyan kimutatások, amelyek az ő eredményeiket viszonyítják a befogadó iskolákéhoz és az országos átlaghoz, mert talán ízléstelen lenne egy ilyen összehasonlítás, de érdemes volna megnézni a fejlődésüket önmagukhoz képest.

Mentsük meg! – az osztályt, az iskolát, a létszámot. Az ilyen, többnyire sajtóbarát megvalósítások gyakran kerülnek választási plakátokra. Egy közösség számára azonban, amely már nem tud megtölteni több osztályt, több iskolát, nem különösebb segítség. Ennyit mond: volt rá lehetőség, de nem éltetek vele. Kevésbé szól arról a hír, hogy közben megszűnt egy-egy óvodacsoport, amiért korábban annyit küzdöttek, összevontak két osztályt, két iskolát, tengődik még néhány évig két hegy közt egy völgyben néhány gyermek egy nyugdíjas pedagógussal, megtanulják a rajzot, a földrajzot, a vallást és a biológiát is a szakképzetlen pedagógustól, aki vállalja, hogy két szőlőkötözés közben belép az iskolába. Gyakran vagyunk szemtanúi egy-egy szórványiskola kivéreztetésének, a szimultán osztályokhoz való ragaszkodásnak, a létszámon aluli osztályokért való küzdelemnek, mindenféle, bámulatosan kreatív praktikának, amivel pótoljuk egy közösség elvágyódó és meg nem születő gyermekeit. Gondoljunk arra, hogy az ilyen iskolákat éppúgy mérik a statisztikák, mint a belvárosiakat.

Mi nem stresszeljük a gyermeket! – hirdeti ma egy szórványiskola beiskolázási kampánya. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy csinálják. Meg arra is, hogy erről a pedagógusok egyáltalán értesültek-e, hogy ők ilyen stresszmentes üzemmódba váltanak. Nem vagyok rá kíváncsi, mert onnantól kezdve, hogy ez nyilvánvalóan nincs így[3], a többi állítás hitelessége is megkérdőjeleződik. Jó példa ez a beiskolázási kampányok blöffparádéjára, amit engem legalább, mint gondolkodó embert egészen biztosan távol tartana attól, hogy ennek a pedagógiának tegyem ki fejlődő gyermekemet. Ha ez azt jelenti, hogy a szórványiskola nem kívánja felvenni kesztyűt, s nem küzd meg az elsőbbségért más helyi versenyistállóval[4], azt nyilván valahogy másképp kellene megfogalmazni. De látjuk ebből is, hogy sokan vállalják fel programként, hitvallásként, önmeghatározásként a középszerűséget, s kerítenek köré akkora ideológiát, hogy annak füle van. Látjuk azt is, hogy az egykor nagymúltú iskoláink hogyan csúsznak lejjebb és lejjebb a toplistákon, miközben nyilván azt is látnunk kell, hogy nemcsak az iskoláinkkal, hanem a toplistákkal is gond van ebben a képletben. És valahol azt is látnunk kell, hogy az ilyen szlogenek, miszerint mi nem stresszeljük kedves szülő az ön gyermekét, szomorú magyarázkodások, amit az iskola – vagy az azt népszerűsítő civil szervezet – adni tud a toplistákat böngésző szülőknek. Ezt üzenik magukról: mi kivonulunk a trendből, mi nem játsszuk ezt a játékot. Pedig helyette simán mondhatnák: kedves szülő, mi attól leszünk jók, ha az ön jó gyermeke a mi statisztikánkat gazdagítja, nézze el nekünk, hogy a mások nem annyira tehetséges, nem annyira kékszemű gyermeke is egy levegőt szív majd az önével. Őt is szeretjük, miénk. Együtt fognak mosolyogni a statisztikákban.

[1] Az nem tisztázott – és érthető okokból kifolyólag nincs is szándék a tisztázására –, hogy mit jelent az, hogy magyar gyermek. Mennyire kell magyarul beszélnie egy gyermeknek ahhoz, hogy magyar iskolába járhasson? – semennyire – , milyen eszközei vannak az iskolának arra, hogy ezt felmérje? – semmilyenek. Ameddig szabad helyek vannak egy iskolában, márpedig egy szórványiskolában mindig vannak szabad helyek, addig az iskola köteles fogadni minden gyermeket, aki oda beiratkozni akar, vagy akit valaki oda be akar írni, és az ráhatással van a szülőre, akinek mindegy. Az, hogy a nyelvi akadályok hogyan befolyásolják majd az eredmények statisztikáját, sejthető. De az sem mellékes szempont, hogy miközben megmérjük őt statisztikailag, mi történik egy gyermek lelkében.

[2] A vizsgaeredmények alapján legsikeresebb gyermekek egyharmada

[3] Egy iskola a gyermek számára bizony stresszes hely. Az óvoda is az, a játszótér, s maga a társas lét is. Stressz nélkül valószínűleg nem is lehet tanulni. De arra kell megtanítanunk őket, hogyan kezeljék a stresszt, hogyan dolgozzák fel, hogy ne okozzon sérüléseket a személyiségükben. És arra, hogyan tereljék mederbe a stressz okozta feszengéseiket, indulataikat, hogyan építsenek erre az energiára. No, lehetne erről beszélni.

[4] Nagyon hangosan kell elmondanunk azt is, hogy szórványban kiváló versenyeredmények születnek, hogy nemzetközi szinten elismert versenyzők (is) tanulnak ezekben az iskolákban, hogy a kis számok törvénye alapján a szórványiskolákból sokkal nagyobb eséllyel jutnak ki versenyzők országos versenyekre, ahol könnyűszerrel megmutatják kiváló tudásukat, tehetségüket. Hogy a kis létszámú osztályokban több figyelem jut nekik. Ez is igaz.