NAT-mentes övezet

Nem lehet már diszkréten hallgatni, NAT-ügyben végképp nem, odáig dagadt már a botrány, s annyi erdélyi magyartanár aggódik azon, hogy mi lesz majd, ha ez itt is érvényes lesz.

Látom, de nem akarom elemezni itt most a különféle politikai irányzatok kanonizálási törekvéseit, sem a nyilvánvalóan helytálló szakmai-pedagógiai érveket, amelyeket komoly intézmények, rangos kutatók hoznak fel a NAT ellen. S közben persze, hogy hazaszeretetre (is) kell a gyermeket nevelni. Hogyne. 

Nyilván újra kellene definiálni azt is, hogy mi a nemzet, azt is, hogy mi az alaptanterv, a nemzeti minimum, haza, s szeretet, sejtem, hogy a “közös ismeretanyagunk”-ban nem vétetett figyelembe a mi ajánlásunk, s hogy odaátról másképp fest a Kárpát-medence, mint ideátról. Igaz, festői. Innen is, onnan is nézve. 

Eközben egy másik országban, egy másik minisztériumban egy másik miniszter jóváhagyásával egy egészen más tanterv készül, a szakma bevonásával, tapasztalt egyetemi tanárok irányításával. Kánonátrendezés nélkül, korrektül. Arra procedurálisan sincsen lehetőség, hogy a NAT átszivárogjon, itt is érvényes legyen, csak azért, mert azt Kárpát-medencei közös tantervnek álmodták meg a szerzők. Nehezen mondom ki, de ez az agyonszabályozott, hierarchikus oktatási rendszer legalább ilyen törekvések ellen véd bennünket. Ilyen módon Romániában nem is lehetne tantervet írni, nemcsak magyart, de semmilyet se. 

Ez itt egy másik ország, NAT-mentes övezet, az Iskola a határon innen rekedt.

Költözünk a belvárosba

A városi önkormányzat mai döntése értelmében a Németh László Elméleti Líceum  és a Petre Dulfu Általános Iskola épületet cserél. A Luminișului utcán maradt osztályaink tehát ősztől a cintermi iskolában kezdhetik a tanévet. 

A döntést az iskola alapítása óta szükségesnek érezzük. Nehéz ma megítélni az akkori körülményeket, nehéz ma felmérni, mi lett volna, ha másként döntenek az iskolaalapítók, s volt-e reális lehetőségük másként dönteni. Tény, hogy nehéz örökséget hagytak ránk. Pontosan tudjuk, mit ad hozzá az oktatás minőségéhez, a pedagógiai koncepcióhoz és a diákévek hangulatához a belvárosi létforma szemben a kívül rekedtség érzésével, a szocreál hangulatával, a betontengerben fel-felbuggyanó vastag beszédek, és dallamfoszlányok élményével. A piac, a gyártelep és a temető hármas ölelésében feszengő elméleti líceum közelében megszaporodott szociális lakások, végül az ősz óta a szomszéd iskola épületébe költöztetett Petre Dulfu Általános Iskola közelsége napi szinten jelentett kihívásokat. Egyértelművé vált, hogy ebben a helyzetben nem tarthatjuk tovább gyermekeinket, hogy a magyar tannyelvű iskola ilyen körülmények között nem fejlődhet tovább. 

Ünnepelünk tehát: sokéves kéréseinkre érkezett válasz ez a döntés. Nagyon hosszú, fegyelmezett tárgyalási folyamatnak az eredménye ez. Próbáljuk reálisan látni helyzetünket. Tudjuk, hogy búcsúznunk kell a tágasság érzésétől, tudjuk, hogy lemondunk a tornatermünkről, s arról a rengeteg befektetésről, amibe annyi pénzt, energiát, igényességet fektettünk. Tudjuk, hogy ebben a pillanatban a cintermi iskola még nem áll készen arra, hogy befogadjon bennünket, és szeptemberig még rengeteget kell rajta dolgozni. De így, kifosztottságában, megtörtségében is látjuk az épület lelkét, értjük a szót, mellyel megszólítanak a falak, előhívjuk emlékeinket, ezer szálat, ami bennünket ide köt, a város szívébe, s tudjuk, hogy nemcsak nekünk van nagy szükségünk erre az épületre, de az épületnek is ránk. Óriási hittel és komoly gyakorlattal lehelünk ismét lelket egy megkopott iskolaépületbe. 

És megpróbálunk felejteni. Van olyan ügy, ami mellett az ide vezető kálvária eltörpül. Simítsa le homlokunk a derű. 

Kié legyen a rossz tanuló?

Az Oktatási Minisztérium 4948/2019-es rendelete alapján azok a diákok, akiknek nincs 5-ös felvételi átlaguk, nem tanulhatnak tovább elméleti líceumban. Mit jelent ez? Milyen következményei vannak szórványban ennek a rendeletnek?

Hogyan számítjuk ki a felvételi átlagot?

Rossz neve van, nyilván ennek a felvételi (bejutási) átlagnak, azt sugallja, hogy a középiskolák felvételit hirdethetnek, pedig dehogy. Bár sokkal jobb volna az intézmények autonómiáját azzal erősíteni, hogy diákjainak szelekciója ügyében maguk dönthessenek, ám a decentralizáció úgy tűnik, nem trend.

IX. osztályba a diák egy számítógépes leosztási rendszer alapján jut be, melynek alapja a diák által preferált líceumok sorrendje (opcióiról űrlapot tölt ki) a diákok felvételi átlagának figyelembe vételével. A felvételi átlag számításának képlete:

MA = 0,2 × ABS + 0,8 × EN¹

Fontos érteni, hogy nem a záróvizsga egyes próbáinak jegye kell minimálisan 5-ös legyen, hanem a felvételi átlag, amibe kis mértékben ugyan, de beleszámít a felső tagozaton 4 év alatt megszerzett jegyek átlaga.

Az intézkedés célja az, hogy növelje az sikeresen érettségiző diákok arányát, s ezáltal befolyásolja az oktatás minőségének egy fontos indikátorát. Ám a fonák logika ismét több sebből vérzik:

1.       Egyrészt azt sugallja, hogy a „jó” diákok elméleti líceumba valók, a „rosszak” pedig szakiskolába, ahol nem kell érettségizniük, s így a szakmát tanulni kívánó „jó” tanulókat indirekt módon elirányítja a szakiskolától, a szakiskolát stigmatizálja (oda csak a „rosszak” járnak), gettósítja.

2.      Másrészt ködösít, mert attól, hogy kevesebb diák kerül elméleti líceumba, s kevesebbnek kell érettségiznie, egy nemzedékre vonatkoztatva semmivel sem lesz magasabb az érettségizettek aránya, de sokkal jobban mutat majd a  magasabb százalék, amit persze, feledhető, hogy sokkal kevesebb, válogatott diák eredményéhez viszonyítanak. Nem több tehát, mint a változatlan helyzet elkendőzése. Mi tagadás, látványos eredmény várható, de mit mutat majd ez a bűvös százalék?

3.      Előítéletre alapoz, feltételezi, hogy a pillanatnyi gyenge teljesítmény azonos a diák tudásával/képességével, és hogy azt a lemaradást, amit VIII. osztályig felgyűjtött, már nem lesz képes legyőzni érettségiig. Tehát nem csupán az iskolát, hanem a diákot is  stigmatizálja.

4.      Ami azonban különösen fontos részletkérdés, hogy globálisan, azaz nem egyénileg dönt azokról a diákokról, akiknek alacsony átlagaik vannak. Nem veszi (nem is veheti) számba azt, hogy mi az oka a lemaradásnak, milyen csonka család, szociális nehézség, lelki sérülés vagy mentális gát áll az eredménytelenség mögött, nem ad új lehetőséget, nincs kiskapu, nincs kivétel speciális, esetleg szubjektíven, egyénileg elbírált esetek számára, nem kíváncsi az emberi tényezőre. Ott², ahol a speciális nevelési igényekkel rendelkező magyar³ diákok felzárkóztatásának nincs  szervezett, állami, anyanyelvű intézményi kerete, igen nagy kérdés, hogy pedagógiailag indokolt-e, ha egy  fogyatékos, lelkileg sérült vagy egyszerűen csak tanulási nehézségekkel küszködő, néha anyanyelvén is bizonytalanul kommunikáló gyermek⁴ kikerül a számára biztonságot jelentő – pl. egyetlen magyar tannyelvű líceumból – egy olyan helyre, ahol helyettünk majd mások rugdossák, mert nem elég, hogy „rossz” tanuló, de ráadásul vélhetőleg rosszul is beszéli a többségi nyelvet. Gondolok arra a nem kevés megyére, térségre, ahol a magyar tannyelvű líceumon kívül minden szakoktatás román nyelven folyik⁵.

5.      Persze szükség van szakmunkásra, szükség van szakoktatásra, még nagyobb szükség lenne olyan szakiskolákra, ahol a diákok valóban szakmát tanulnak, és valóban olyan szakmát tanulnak, amire szükség van a munkaerőpiacon. Ilyet azonban keveset ismerek. A szakiskolák zöme – függetlenül attól, hogy ott milyen nyelven folyik az oktatás – olyan elfekvő, ahol a diák se érettségi vizsgára nem jelentkezhet, se szakmát nem tanul, viszont magas százalékban válik iskolaelhagyóvá. Ezt az alapot kell megteremteni azelőtt, hogy ilyen steril intézkedésekkel pumpálnánk fel egy olyan minőségi mutatót, aminek semmi köze az egyénhez, a minőséghez vagy az oktatás valós, objektív helyzetéhez.

6.      Végül a szórványiskolák szempontja: tudomásul kell vennünk, hogy ott, ahol az osztályok legalább minimális létszámának teljesítése minden évben kihívás, az a 2-3 diák, aki gyenge eredményei ellenére a magyar tannyelvű líceumot választja, miközben saját maga is tudja, hogy valószínűleg nem fog leérettségizni, vagy olyan pályát készül választani, ahol nincs is szüksége érettségi vizsgára, de anyanyelvi környezetben, magyar kultúrában, anyanyelvét beszélő osztálytársai körében szeretne négy évig tanulni, az a 2-3 diák egy egész osztály létét határozhatja meg. S fordítva: ha ezeket a diákokat elveszítjük a szórványlíceumokból, akkor osztályok egész sora szűnhet meg. Tudom, hogy ez teljességgel irreleváns szempont egy mutatós százalékarányhoz képest.

1.       Ahol MA a felvételi átlag (media de absolvire), ABS az V-VIII. osztályok tanulmányi átlaga (media de absolvire), az EN a VIII-os záróvizsga átlaga (Evaluare Națională). Ez utóbbi vonatkozásában a szülő továbbra is dönthet úgy, hogy nem számítja be az átlagba az anyanyelv vizsga jegyét, ez esetben a diák nem folytathatja magyar (vagy más anyanyelvű) tannyelvű  líceumban a tanulmányait.

2.       Egyezzünk meg: Erdélyben mindenhol.

3.       értsd bármilyen kisebbségi, vagy akár többségi is

4.       ez lenne a “rossz tanuló”

5.       Itt jönne az ötlet: létesítsünk szakiskolai osztályokat. Ámde olyat, amiben tanulhatna 2 cukrász, 3 műkörmös, 2 autószerelő és 4 kőműves – mert ez a szórványhelyzet – nyilván nem lehet ilyet létesíteni. És igen, a másik megoldás a gyöngyhalászat, persze, menjenek el a jobbak a nagyvárosokban létesített szakiskolai központokba, mert nem elég, hogy a gyermek nehézségekkel küzd, kiváló hatással lesz majd rá, hogy a családjából is kirángatjuk 14 éves korában. 

Kinek számít a diákok jegye? A tanév szerkezetéről

Sose jó. Olyan még nem volt, hogy tanár, diák és minisztérium is elégedett legyen – no meg a turizmus, újfent, mert úgy tűnik, ez is egy tényező.

Évek óta aránytalanságok jellemzik a tanév szerkezetének nevezett időbeosztást, a tavalyi évben a csonka hetek, nemzeti ünnepek és tanévközi vakációk bizony megnehezítették a tanítást, a gyermek ki-be zökken a tanulásba, mire képbe kerülnénk, mire valami mérhető eredménye lenne a tanításnak (l. összefoglalás, rendszerezés, témazáró dolgozat, portfólió), esélytelen értékelni, jegyet adni, mert ismét valami szabadnap szakítja meg a tanévet, és vonja el a figyelmet a tanulásról. A nemzeti ünnepeket még csak-csak be lehet kalkulálni a kalendarisztikus tervbe, de a igencsak megszaporodott a szabadnap és hétvége közé eső, a kormány/minisztérium(ok) által menet közben bepótolandó szabadnapnak minősített napok száma, melyekről természetesen a legutolsó pillanatban értesítik az iskolákat. Ugyancsak ismeretlen szeptemberben a próbavizsgák időszaka, mely attól függően, milyen osztályokat iskoláznak be, egy vagy két hétre szintén megbénítja az iskolák életét, de a próbavizsgán résztvevő diákok, felügyelő tanárok (és azok az osztályok, ahol tanítaniuk kellett volna), bizottságok (és az ő osztályaik) egészen biztosan mással foglalkoznak, mint amit aznapra terveztek volna. Persze ezt meg lehet szervezni úgy is, hogy a tanítás folyamatát a legkevésbé érintse a próbavizsga, de ha minden szabályzatot betartunk azzal kapcsolatban, hogy ki lehet bizottsági tag, és ki javíthatja a dolgozatokat – mégiscsak rájövünk, hogy nem lehet: nemcsak a saját tanárainkra van szükségünk, hanem még a szomszéd iskola pedagógusait is szívességre kérjük. (Próbáljunk elvonatkoztatni itt attól a gyakorlattól, miszerint a tanárok jó része mégiscsak félreteszi a napi tananyagot, és felkészíti diákjait a próbavizsgára, mert ha nem, akkor…) Ehhez jön még a II., IV. és VI. osztályosok tesztelése, ami szintén tanítási időben zajlik, és néhány olyan váratlan és üdítő epizód, mint a februárra hozott érettségi kompetencia vizsga. A tanév szerkezete lassan olyanná válik, mint egy szép nagy szelet ementáli, melyben már csak az Iskola másképp, a Határtalan kirándulások és egyéb projekttevékenységek, no meg a péntekenként rendszeresen zajló megyei, országos versenyek rágnak újabb lyukakat – de ne panaszkodjunk, semmi sem kötelező.

Ilyenkor szokott telefonálni a tanfelügyelőség valamely megbízottja, hogy jelentse az iskola, milyen iskolaidőben megrendezett iskolán kívüli tevékenységgel fogja megünnepelni a pedagógus napját (több van belőle), az anyanyelv napját, az egyesülés napját meg Európa napját, de ha lehet rögtön, jó esetben holnap. Ismerős? Nos, igen, khm… nevelünk is, nemcsak tanítunk. Ezalatt pedagógusok százai gründolnak össze vaskos dossziékat mindenféle iskolán kívüli tevékenységeik alapján, tehát lehet, még mindig lehet iskolán kívül tevékenykedni. A kérdés csak egy: belül lehet-e.

A pedagógus tanév végén ébred rá arra, hogy semmit nem akkor tanított, amikor szeretett volna, s mikor belenéz a naplóba, rádöbben a hiányra, kapkod, kényszerű helyzetében vagy a diákra hárítja a problémát, vagy nagyvonalúan szórja a jegyeket mindenféle irreleváns szempont alapján. Javasolt inspekciós tematika: Rendszeres, ritmikus értékelés.

De van egy másik véglet: 2017-ben a téli szünet december 24-én kezdődött, 2018-ban már 22-én. A karácsony előtti hét tehát kiválóan alkalmas arra, hogy tanítsunk. Úgyszintén a húsvét előtti, bár ez csak a nem-ortodoxok privilégiuma. A keresztény ünnepekre való felkészülés igénye nem szempont¹. Le kellene számolnunk az olyan kispolgári törekvéseinkkel, mint az ünnepteremtés, mert december 23-án még tanítani kell – kérdés, hogy lehet-e, s néhány esetben: van-e kit, s főképp: van-e értelme. Aztán január végén-február elején ráérünk pihenni és áldozni a téli sportoknak. Éljen a turizmus.

Ám idén változás állt be tanév szerkezetébe. Az utolsó tanítási nap decemberben 20-ára esik, ami egyben félévzárás is, ezt követi három hét (!) vakáció, és egy végeláthatatlan második félév. A tanítási időt viszonylag kevés kisvakáció és hosszú hétvége töri meg, de nehéz elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a 14 hetes első félév átlagának és a 21 hetes második félév átlagának számtani középarányosa lesz a gyermek éves átlaga. Az, amit 14 hét alatt tud felmutatni – ő és az őt értékelő tanár – ugyanannyit ér ebben az átlagban, mint az, amit 21 hét alatt. Ne feledjük, ezek az átlagok határozzák meg a középiskolába való bejutást is, többek között. Az első félév decemberben való zárása és a félévközi vakáció bravúros megszüntetése jár tehát némi kellemetlenséggel. Sőt, mivel a félévi dolgozatok írásának időszakát le kell zárni három héttel a félév vége előtt, novemberben kell minden félévi dolgozatot megírni az addig megtanult mintegy két hónapnyi tananyagból, a második félévben viszont ugyanezt kétszer annyiból. És bár az Iskola másképp október 7 és május 29 között elméletileg bármikorra időzíthető, az aránytalanság miatt egyértelmű, hogy ez az első félévre nem kerülhet. 

Hogyan értelmezhető ebben a kontextusban a miniszterelnök kérése a vakáció meghosszabbításával kapcsolatban – mely két okra hivatkozik: a turizmus idén alacsony bevételének gyarapítására és a diákok igényére²? Nyilván tovább fokozza az aránytalanságot az első félév rovására, de a nagyobb gond az, hogy nem számol azzal az újabbkori megszorítással, miszerint az iskolák a tanári óraszámokat a tanítási idő heteinek figyelembe vételével számolták ki, levonva az egy héttel korábban végző VIII. és a két héttel korábban végző XII. osztályokban tanítandó órák számát, ezzel csökkentve a teljes óraszámot, ennek alapján akár leépítések, normacsonkítások történtek a beiskolázási tervek engedélyeztetése során, ennek alapján hirdették meg az iskolák a szabad állásaikat, ezekre versenyvizsgáztak tanárok százai, jegyeik alapján már el is foglalták ezeket az állásokat, jogosan. Mások kontinuitást kaptak, katedrakiegészítést… Mi legyen akkor a tanszemélyzetmozgással? – részletkérdés, ami valószínűleg csak peres úton oldható meg. Megfontolandó, hányan vannak az érintettek. Ezért (is) nehéz eleget tenni az efféle ötleteknek, bár érdeklődve figyeljük az értékrend folyamatos alakulását.

Két megoldást látok:

1.                        Visszatérést az évharmad-rendszerhez, mely még mindig arányosabb lenne a jelenlegi struktúránál,

2.                       Mivel az aránytalanságot a karácsony rossz pozicionálása okozza, az ünnep mielőbbi elhalasztását egy februári vagy szeptemberi időpontra, menet közbeni bepótlással, esetleg annak felfüggesztését a turizmus bevételének növelése érdekében. Ajánljuk, luáci in konszideráre.

1.       Megjegyzendő, pedagógus tanítási idő alatt nem vehet ki szabadságot.

2.      „Vă rog, doamnă ministru Ecaterina Andronescu, să luaţi în considerare începerea anului şcolar în 16 septembrie. Cred că şi aceasta este o măsură aşteptată de elevi” – Viorica Dancila

                                            

Ki az a Nyilas Misi?

Egy teljesen életképtelen alak? Egy boldogtalankodó, esetlen, félszeg, önmagát megvédeni nem tudó, származása miatt is frusztrált figura, olyan, amilyenekről csak könyvekben olvasni, mert a való életben már rég eltaposták volna? Vagy ő a becsület, a segítőkészség, az ártatlanság veretes példája, aki a körülmények áldozata lett? Mit tanítunk ma Nyilas Misiről, Nyilas Misivel a diákjainknak? Milyen életideált közvetít ez a szereplő?

Azt tanítjuk általa, hogy a kollégium, az iskola olyan igazán demokratikus hely, ahol Orczy és Nyilas Misi, az ács fia, egy osztályba járhat. Ami azért nem azt jelenti, hogy egyforma jogaik vannak, akkor és ott, nem azt jelenti, hogy a tanáraik nem társadalmi helyzetük alapján ítélik meg diákjaikat, de mindenképp kiderül ezekről a jelenetekről, hogy maga az elbeszélő is elítéli azokat, negatív példaként mutatja be a megkülönböztetést, még ha van is lehetőség arra, hogy egy ács fia óriási áldozat árán iskolába járjon.

Azt tanítjuk, hogy Misi minden olyan helyzetben, ahol azt teszi, amihez ért, becsülettel helytáll. És minden olyan helyzetbe, amihez semmi köze, belebukik, óriási galibát és kárt okoz. Kiválóan tanul, és ebben nem is tud tévedni. De nyilván a debreceni diák nem tud professzionális lutrizó lenni. S nyilván belebukik naivságába, tudatlanságába, tapasztalatlanságába. Tapasztalatot csak áldozat árán szerezhet. Óriási áldozat árán. S nemcsak magának – másoknak is kárt okoz. Amatőr, lelkes amatőr, aki elhiszi magáról, hogy másoknak jót tesz, s éppen azzal okoz kárt, hogy magára vállal olyan feladatokat, amikhez semmi köze. Az ilyen lelkes amatőrök nagyobb segítségünkre lennének már akkor is, ha nem csinálnának semmit. Az sem menti fel Misit, hogy jót akart. Akarni kevés. S csupán a romantikus véletlenen múlik, hogy buzgolkodása nem vezet tragédiához.

Légy jó, igen, légy, abban légy jó, amihez értesz. De mindig lépj ki egy kicsit a konfortzónádból. Hidd el magadról, hogy ott lapul benned a tehetség, hogy lehetetlennek tűnő feladatokra is képes vagy, de tedd ezt úgy, hogy ne essél a lelkes amatőr-lét csapdájába. Emlékezz arra, amikor a mai produkciódban kételkedtél, nem hitted, hogy menni fog, hogy meg tudod csinálni, tulajdonképpen azt sem hitted, hogy szeretni fogod. Mindig emlékezz erre, s tedd mellé azt a boldog sikerélményt, amit a teljesíthetetlennek tűnő feladat teljesítése után éreztél. Ez visz előre, ha vállalod az ismeretlent, ha hiszel a saját akaratodban, ha megtanulod reálisan felmérni képességeidet. Ha bátrabb, sokkal bátrabb vagy Nyilas Misinél, ha nem adod fel, ahogy ő feladta, ha nem a könnyebb utat választod, ha megküzdesz helyedért a világban.

Van itt néhány részletkérdés, amolyan érdektelennek tűnő körülmény, ami inkább szól tanárnak, mint diáknak. Az, amit a kollégium autonómiájáról mond az igazgató, a mai intézményvezetőknek is a legfőbb problémája. Az, ahogyan ő egy intézmény autonómiáját gerinces ember módjára képviseli, mindannyiunknak példaértékű. Ahogy a tanári kar ellenében is emberi arcát mutatja a diáknak, az mindannyiunknak kötelező feladat kellene, hogy legyen. S itt a rossz példa legalább annyira motivál bennünket, mint a jó. Nyilas Misit bántják, ezért elhagyja a nagyhírű kollégiumot. Mi már tudjuk, hogy az effajta vaskalapos pedagógia, a gyermeket gúzsba kötő öncélú rend és fegyelem, a kényszerítés, a megfélemlítés, a megalázottság és kirekesztés különféle formái nem visznek előre. A negatív példa szomorú következményei állnak mindig szemünk előtt, amikor egy gyermekbarát, valóban családias, otthon-illatú iskolát teremtünk, olyat, ahol még Nyilas Misi is jól érezné magát. Nem célunk nektek latin declinatiokat tanítani: funkcionális, korszerű tudást kell átadnunk nektek.  Azt tanítjuk, mondd ki a véleményed, érvelj, s ha igazad van, vidd győzelemre gondolatodat. Azt tanítjuk, szólíts meg minket, tekints partnernek, használd tudásunkat, mondd el, ha valami fáj, tárd fel titkaid. És te azon szerencsés diákok közé tartozol, akik ezt megtapasztalhatták. Értékeld ezt, beszélj róla társaidnak, s ne feledd, hogy ősszel lehetőséged van egy olyan iskolában tovább tanulni, ahol nem kell magad Nyilas Misinek érezned. Hát légy jó, légy jó…

Fotó: Pongrácz Panni

NE ikszelj! Járj magyar középiskolába!

A 4829/30.08.2018-as miniszteri rendelet értelmében azok a diákok, akik magyar (vagy bármilyen kisebbségi) tagozatra jártak, és anyanyelvből is záróvizsgáztak, középiskolába való beiratkozásukkor kérhetik, hogy anyanyelv jegyüket ne vegyék figyelembe átlaguk kiszámításakor. Ezek a diákok azonban nem iratkozhatnak magyar tannyelvű középiskolába.

A sajtó természetesen csapda-helyzetként, ál-lehetőségként állítja be a rendeletnek ezt a paragrafusát, pedig a Valentin Popa miniszter idejében (2018 augusztus 30-án) kiadott dokumentum világosan fogalmaz:

ART. 6 Candidaţii care au urmat cursurile gimnaziale în limba maternă şi au susţinut evaluarea naţională la limba şi literatura maternă respectivă pot opta pentru stabilirea mediei la evaluarea naţională fără a lua în calcul rezultatul la proba de limbă şi literatură maternă. În acest sens, părinţii sau reprezentanţii legali ai acestor candidaţi completează o declaraţie, semnată de părinte sau reprezentant legal şi de candidat, care însoţeşte fişa de înscriere în vederea repartizării computerizate. Aceşti candidaţi, care au optat pentru stabilirea mediei la evaluarea naţională fără a lua în calcul rezultatul la proba de limbă şi literatură maternă, nu pot fi înscrişi în învăţământul liceal sau profesional în clase cu predare în limbile minorităţilor naţionale.

A lehetőség természetesen fennáll. Kizárólag azoknak szól, akik magyar tagozaton fejezték be a VIII. osztályt és román tagozaton kívánják folytatni középiskolai tanulmányaikat, úgy, hogy a román és matematika vizsgajegyük átlaga nagyobb, mint a magyar vizsgajegyük. Nem biztatjuk őket, hogy hagyják el a magyar tannyelvű középiskolákat! De be kell látnunk, ebben a helyzetben viszonylag kevés diák lesz.

Országos szinten nyolcadik és kilencedik osztály között évente kb. 1500 diák morzsolódik le. Ők vagy román tannyelvű elméleti líceumokat, vagy román tannyelvű szakiskolákat választanak. Kisebb hányaduk iskolaelhagyó, vagy külföldi középiskolát választ. Ezek a diákok az érintettek a miniszteri rendelet 6-os cikkelye szerint.

A 2018-as VIII-os záróvizsgán 7285 diák jelent meg. 53,38%-uknak lett román nyelv és irodalomból 5-ösön felüli jegye, 55,53%-uknak matematikából, és 93,51%-uknak magyar nyelv és irodalomból. Vélhetően a diákoknak nem érdekük, hogy a magyar nyelv és irodalom jegyükről lemondjanak, néhány elszigetelt esettől eltekintve senkinek nem előnyös a magas jegy nélkül számíttatni ki átlagát.

Kinek érdeke figyelmen kívül hagyni a magyar jegyet? Annak az igazgatónak, osztályfőnöknek, beiratkozási bizottság-tagnak, aki átlát a rendszeren, és az a célja, hogy minél kevesebb diák jusson magyar tagozatra. Hasonló hozzáállásokat láttunk már, nem lenne meglepő, nem csak a többségiek közül kerülnek ki ilyen ellendrukkerek. A veszély azonban fennáll, főképp tagozatos iskolákban, főképp az űrlapot figyelmesen el nem olvasó, manipulálható szülők körében. Őket szólítjuk meg, és a magyar középiskolák jövőjéért erkölcsi felelősséget érző osztályfőnököket: legyenek figyelmesek. Ne ikszeltessék ki a diákokkal/szülőkkel ezt a rovatot! Csak ha valóban céljuk, hogy román tagozatot válasszanak a diákok, és érdekük, mert a magyar jegy kisebb. Bízunk benne, hogy kevesen lesznek.

A magyar nyelv és irodalom vizsga tananyaga elérhető itt:

https://edu.ro/evaluarea-na%C8%9Bional%C4%83-elevilor-de-clasa-viii-en-viii,

tételmodellek a gyakorláshoz itt:

http://subiecte.edu.ro/2019/evaluarenationala/modeledesubiecte/.

A diákok próbavizsgákon gyakorolták a vizsgahelyzetet, s biztos vagyok benne, hogy minden magyartanár lelkiismeretesen felkészítette diákjait erre a megmérettetésre. Mi, tételszerkesztők különösen figyelünk arra, hogy minden adott legyen a jó eredményekhez. Ti készüljetek, legyetek figyelmesek, dolgozzatok igényesen, hogy aztán büszkék lehessetek anyanyelv-jegyetekre! Ne ikszeljetek, válasszátok a magyar középiskolákat!

Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!

Fejtsd ki véleményedet… értelmezd a metaforát… példázd… foglald össze… tömörítsd… határozd meg a témáját… mutasd be… emeld ki a kulcsszavakat… nevezd meg a beszélő szándékát… fogalmazz kérdéseket… nevezd meg az ok-okozati összefüggéseket… fedezd fel a szöveg szerkezeti elvét.

Ezt tanítjuk gyermekeinknek szövegértésből. Olyan diákokat nevelünk, akik a nyelv mögötti nyelvre is érzékenyen reagálnak. Értik az iróniát, értik a kommunikációs funkciót, értik a ráhatást és értik a manipulációs szándékot. Ha a nyelvi kifejezőeszközök finomságát képesek pontosan észlelni, gondolkodásuk, szövegalkotásuk, logikai tevékenységeik nyilván követik a megértés színvonalát. Egyszóval a nyelv professzionális felhasználóit képezzük, s a nyelv által tanítjuk a tudományokat. A világ megismerésének racionális eszközeit adjuk a kezükbe. Nemigen tudunk mást hirdetni, mint a tudás hatalmát, azt, ami ma talán nem érték a hatalmon levő tudatlanok szemében. Kényelmetlen hősöket nevelünk, magabiztos egyéniségeket, manipulálhatatlan, kritikus gondolkodókat. Elméleti líceum vagyunk, értelmiségieket képezünk, olyanokat, akik magas százalékban érettségiznek, nagy átlaggal jutnak be egyetemekre, beszélik a művelt magyar köznyelvet, helyesen írnak, mindannyian elsajátították az urbánus magatartásformák alapjait, képesek részt venni kötetlen kommunikációs helyzetekben, és képesek tudományos kiselőadásokat tartani. Könnyedén szólalnak meg két idegen nyelven, és nem jönnek zavarba akkor, ha megkérdezik őket, beszélnek-e angolul, tudnak-e németül. Lételemük a vizuális kultúra, a másodperc törtrésze alatt kutatnak fel releváns információkat, és használják fel azokat a hétköznapi vagy tudományos problémamegoldáshoz. Naprakész tudással, bejáratott tanulás-technikákkal, kőkemény értékrenddel engedjük el őket, s talán előttük állt néhány gerinces példa, talán volt, aki emberséggel szólt hozzájuk. Túl fognak nőni azokon, akik ma körülveszik őket, s ha ők is akarják, kiemelkedhetnek abból a társadalmi osztályból, amiben a szüleik élnek. Ebben mérhető leginkább egy iskola értéke: hány diák emelkedik ki önerőből saját környezetéből? Sokkal relevánsabb ez, mint a különben igen magas érettségi eredmény, az egyetemválasztás vagy a teljességgel érdektelen utolsó bejutási átlag.

Itt ülnek a jövő informatikusai, orvosai, pedagógusai, pszichológusai, feltalálói és kutatói.  Elengedjük őket, búcsúzunk, s mi minden évben rutinosan egy kicsit belehalunk.

Mi legyen velük? Megteremtettük-e nekik a minden kampányban ígért munkahelyeket? Van-e lehetőségük arra, hogy decens életszínvonalon kamatoztassák ismereteiket, tehetségüket, vagy beérjük néhány hőzöngő szlogennel az itthonmaradás kötelességéről? Vannak-e gazdasági eszközeink arra, hogy az egyetemet végzett fiataljainkat hazahozzuk Nagybányára?  Teremtünk-e nekik élhető várost, ahol feloldódhatnak például a kulturális események sokszínűségében? Vagy komolyan gondoljuk, hogy eljárnak majd operettre, nótaestre, borkóstolóba? Készüljünk fel arra, hogy hangosan felvihognak majd, ha nyilvánvaló ostobaságot, ordító ízléstelenséget, giccset, csiricsárét, hacacárét, korrupciót látnak, vagy mindettől udvariasan távol maradnak.  Különben is, hol vannak a diákok, hol van a tanári kar? – kérdezzük. És miért marad távol józan értelmiségi mindattól, ami a kulturális kínálatban feltűnik, miért vonul vissza egy városnyi értelmiség mély, értelmes, művelt beszélgetésekre házakba és kertekbe, asztalsarkokra és fotelek mélyébe?  Miért van tele a pesti, kolozsvári, szatmári színház fiataljainkkal? Ostorozzuk diákjainkat, mert nem jönnek el rendezvényünkre, pártunkba és színházunkba, nincsenek ott a szüreti bálunkon és a március tizenötödikénken. Ostorozzuk őket, mert folyton a kütyüiken lógnak, és azt hisszük, ez függőség, mindenféle kóbor népnevelőt invitálunk ide, hogy megszabadítson bennünket a kütyüktől, a csapdáktól, a gonosztól, és a finnugoroktól, persze. Ostorozzuk őket, mert nem olvasnak. Miközben az iskolában azt mondjuk nekik, nézd meg gyermek, ott van a vers a kütyüdön, nem nyomtatom ki, mentsünk meg néhány szép, lombos fát, különben is, használj keresőt, amott a többi vers, néhány regény, kezedben a világirodalom minden lényeges alkotása – no meg néhány igazán lényegtelen darab, s nézd, a lényeg és a lényegtelen között pontosan az a különbség, hogy… Használd csak, de használd jól, szedd szét, rakd össze, fedezd fel, hogy működik, mutasd meg nekünk is, találj ki jobbat, fedezz fel mást. S amikor kilép a kapun, azt várják el tőle, másszon fára inkább, legyen sáros, horgoljon vagy süssön kenyeret, őrizzen hagyományt, dúdoljon nótát és járjon legényest. Süssön is, járjon is, őrizzen is.  De legyen szabad a mában élnie, s ne várjuk el folyton tőle, hogy éljen úgy, ahogy régen volt.

„A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” – ezt mondta a kőszívű ember, Baradlay Kazimir, a negatív hős. Mondjuk, hogy nekünk igazán nem példaképünk, de különösmód ugyanazt szajkózzuk, mint ő, valahányszor fiataljainkat ostorozzuk. S ahol folyton kollektív elmarasztalásnak vannak kitéve – oda nyilván nem szívesen járnak. Ez a rossz moralizálás akasztja meg a haladást, ez tartja távol őket mindattól, amit közösségben tehetnének. S míg ez a darab föld nem mozog, hanem áll, s ha mégis mozog, süpped, addig ezeket a fiatalokat sem a munkahely, sem a motiváló közösség, sem a kulturális igényesség nem hozza haza. S akkor tovább hőzönghetjük a megmaradásról és kutyakötelességről szóló szlogenjeinket, mikor az ő gyermekeikből már végképp nem lesz magyar iskola. Tegyünk azért, gondolkodó emberek, hogy ha ezen a kapun most kimennek, legyen, aki ismét belép! Tegyünk azért, hogy mi, anyák, itthon tudhassuk fiainkat!