Fesztesedjünk el!

A hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranyfeszt döntője, több, mint 90 gyermek részvételével. A verseny, mely rendhagyó módon ünnepli meg a 200 éve született Arany Jánost, valójában sokkal több, mint verseny. Olyan kísérlet ez, mely egyedülálló a diákok számára kiírt versenyek palettáján, friss, alternatív, távol áll mindenféle hivatalos merevkedéstől, s mint ilyen, sok ponton értelmezhetetlen is. A szervezőknek is meglepetést szerez a szokatlanul nagyszámú benevezés, a hónapokig tartó versenyfolyamat végig töretlen lelkesedéssel zajlik, a feladatok meglepetésszerűen érkeznek olyan személyes hangvételű levelekben, amiket érdemes lenne – csak úgy példának – közreadni. A rendezvény(sorozat) nem megemlékezik Arany Jánosról, hanem újraalkotja a diákok Arany-olvasatát, játékra hív és provokál, teret enged olyan posztmodern gesztusoknak, melyek talán szokatlanok a felső tagozatos diákoknak. Kétségtelen, hogy az irodalommal való kreatív bíbelődés egyfajta irodalmi műveltséget feltételez, kissé talán korán, ha arra gondolunk, hogy VII-VIII. osztályosokat szólít meg, s a feladatok zöme is magasra teszi a lécet. Nagy tanulság mégis, hogy a diákok sikerrel kapaszkodnak, rövid értetlenkedés után hihetetlen kreativitással fognak hozzá olyan feladatok teljesítéséhez, melyekkel mi, tanárok, legföljebb középiskolásokat mertünk volna megszólítani. Menet közben megtapasztalják mi is az, hogy slam poetry vagy karikatúra, levelet írnak kortárs költőkhöz, verset faragnak, antológiát szerkesztenek s bemutatkozó filmet forgatnak. Senki nem gügyög a gyermekeknek, senki nem ereszkedik le hozzájuk. És senkinek nem hiányzik a gügyögés. De mindenki, aki megszólítja őket, a szemükbe néz, és valóban kíváncsi rájuk. Arra kíváncsi, hogy mit gondolnak a világról, a kortárs műfajokról, a költőkről, Arany Jánosról, a szavakról, a vizuális üzenetekről. És ők végre gondolnak valamit, ha már szabad. Bár kissé még mindig zavarban vannak, viselkednek, elvárásokat akarnak teljesíteni. Aztán ez elmúlik. Megtanulják, hogy nem kell karikaturistának lenni ahhoz, hogy karikatúrát rajzoljanak, sőt rajzolni se kell tudni, ha van a fejükben egy gondolat, amit közvetíteni akarnak, és nem kell írónak lenni ahhoz, hogy közük legyen a szavakhoz. Jó adag bátorságra tesznek szert.

Az, hogy nem tilos a sokat szidott kütyüket használni, sőt, a versenynek FB-oldala van, online jönnek a versenyfeladatok, „Arany János”-sal lehet e-mailezni, folyamatosan jelen van a technika a gálán is – s hogy mindez a maga természetességével vesz körül bennünket, végképp vonzóvá teszi a lurkóknak az irodalommal való foglakozást. Végre teljesen értelmetlenné válik a kötelezők kontra Harry Potterek butuska vitája. A vers nem egy megsárgult könyv lapjain árválkodik, nem szent és sérthetetlen szöveg, mit vigyázban állva nagy levegővel s még több pátosszal kell előadni – lehetőleg népviseletben. A vers megszólít, személyes kapcsolatra hív, incselkedik, elgondolkodtat, folyamatosan egy másik, egy rendhagyó megoldást provokál. Mi lenne, ha... talán így másképp... folytatódjon így?

A Tranzit Ház alternativitása, levegője persze sokkal többet ad a közös munkához, mint helyszínt. Olyan kreatív tér ez, mely szavak, szabályok nélkül teremt természetes magatartásformákat. Az író-olvasó találkozón velük egyidős írótársukat látják, a fellépő zenekar középiskolásokból áll, a zsűri tagjai workshopban dolgoznak velük, elérhető, hús-vér emberek, közöttük járnak, velük beszélgetnek. Az alűrök otthon maradtak.

És közben nem nevezett ki senki versenybizottságot, nem hangzott el semmiféle ünnepi beszéd, nincs iktatószáma, pecsétje és aláírása az okleveleknek, nem készült statisztika és grafikon a megyék eredményeiről, nincs elnök és ügyvezető elnök, nincs javító bizottság, akit szállodában kell altatni, nincs exkluzív kirándulás a tételíró és javító bizottság számára, nem ülnek külön asztalnál a díszmeghívottak, senki tűsarkúját meg nem dicsértük, egészen halkan, ízlésesen hangzik el az is, hogy ki a kezdeményező, ki a támogató, nincs páholy és prezídium. Nem, erre a munkájára senki sem kap semmiféle igazolást, és nem ér majd semmiféle pontot, nem lesz belőle érdemfokozat, dicsőségfal, előléptetés és kitüntetés. De nem lehetne mégis, hogy elfesztesedjünk? Hogy egy irodalmi verseny az íróról és az olvasóról szóljon? Hogy őszintén érdekeljen bennünket az, amit a versenyző a verseny okán vagy inkább ürügyén az irodalomról gondol, önmagáról, az olvasásról, a világról? Hogy a közhelyeket a személyesség váltsa fel? Az Aranyfeszt, mint erre való kísérlet mindenképp sokat ígér.

S aztán tudom, hogy szabályzat, táblázat, jóváhagyás, támogatás, elismerés, százalék – de talán elég lenne, ha ezzel csak a versenyszervezők foglalkoznának. A szervező, ha jól szervez, képes a rendszer minden fonákságát megszűrni, hogy abból minél kevesebb jusson el a diákig. Fesztesedjünk el! Előbb csak egy kicsit...

Mikes-etűdök

Nemigen tudnám megmondani, hogy a huszadik, vagy huszonegyedik alkalom, hogy részt veszek az olimpián. Diákként, kísérőtanárként, javítóként, szervezőként. S tudom, hogy kétféle ember van: aki itt nőtt fel a Mikesen, és aki nem érti, mi történik itt. Mert ez nem csupán egy olimpia, nem egy vacak rovat egy végtelen táblázatban, hanem egy létminőség, egy életérzés, egy olyan élmény, amiről akkor, amikor átéljük, talán nem is tudjuk, hogy mennyire meghatározó lesz egyszer az életünkben. Amikor először vehettünk részt a Mikes Kelemenről elnevezett olimpián, s ott ültünk a bentlakás lépcsőjén hajnalig énekelve az olimpia himnuszát, nem sejthettük, hogy a verseny minden kis szimbólumához ragaszkodni fogunk évtizedeken át: a himnuszhoz, a hímzett zászlóhoz, a kitűzőkhöz, apró emléktárgyakhoz, találkozásokhoz, a szervezés rendjéhez, a visszatérő programpontokhoz. Akkor még nem láttuk át, hogy maga Mikes nemcsak a szervező iskola névadójaként lesz majd fontos az elnevezésben, hanem igazi szimbólumává válik majd a versenynek. Nem is a leveleskönyv esztétikai értékéért, a fejedelemhez való hűség, a száműzetésben való értékőrzés, hanem a túlélés jelképeként. 53. alkalommal szervezzük meg ezt a versenyt, a magyar irodalomtanítás legnagyobb ünnepét, legnemesebb ügyünket, és 53 év alatt a legsötétebb idők próbáit is kiállta az olimpia. Azok, akik majd évtizedekkel később itt állnak a színpadon, most közöttetek ülnek. Mi sem tudtuk annakidején, hogy egyszer majd módunk lesz arra, hogy gyermekkorunk meghatározó élményének szervezői lehessünk. Ezt a versenyt mindig is az éltette tovább, hogy jobb dolgozatok íródtak, mint köszöntőszövegek. (2025. április 24.) 

 

Vendégblogger. Gircsis Beáta Orsolya (VII. osztály) házi feladata. Stílusgyakorlat.

 

Zágon, 25. junii 1723.

 

            Kedves barátom, tudom, hogy minden időd elveszi a fejedelem szolgálata, de mégis bátorkodom megzavarni mindennapjaidat. Mert bizonyosan érdekel, milyen csudadolgok történnek minálunk Zágonban, 'iszen már több esztendő óta idegen földön bujdosol.

            Kis falucskánkban nem sok minden változott utolsó ittléted óta, csak a templomot kellett fejérre fösteni, s mostan ettől úgy megváltozott, hogy fel sem ösmernéd. A piacon is kevesebb kofa árul, Tatorján Dömötörné sincs már köztünk, mert elszólítá őt az Úr életének nyolvankilencedik esztendejében.

            De örömhírt is mondok, kedves barátom. A Zádornik András feleségül vette Szallátiék lányát, van egy csöpp gyermekük, de az úgy nyivákol, mint a kismacska. És jómagam is házas-tüzes ember lettem, ügyes kis feleségem van, Katalin a szomszédotokból.

            Édes jó anyácskád mondotta vala, hogy írjam meg néked azt is, velük mi van, hát megírom. Mikesnét gyötöri a hátfájás, de azért minden nap kimegy a kertbe. Öcséd elköltözött, s most Kolozsvárott él. A szakács és a szobalány végzik a dolgukat. A barmok jól vannak, a disznó lefialt, majdnem minden tyúkot megfőztek, de egy nagyon öreg megmaradt, mert sok tyukmont tojik.

            Nem is rabolom tovább értékes idődet, mert temérdek lehet a munka a fejedelem szolgálatában, s kifogyóban van a téntám.

            Reménylem, bújdosó éveidnek hamar vége szakad.

 

                                                Minden jót kíván:

                                                            Tetétlen György

***

Egyszer azt javasoltam, hagyjuk ki Mikest a tantervből. Volt rá alkalom, éppen akkor, amikor a tantervet kompetenciaközpontúvá alakítottuk. Akkor azt gondoltam, VII. osztályban nem Mikes művét, hanem Mikes életét tanítjuk csupán. Rokokó, népiesség, nyelvjárási ízek, sajátosan transzilván szemlélet, budoárirodalom, francia hatások és én-elbeszélés idegen fogalom ekkor még, a szöveg szépségeit nehéz megláttatni, marad hát a moralizálás, a Mikes, a mi székelyünk, az el nem feledhetem Zágont, a honvágy, a hűség, miegyéb. Ehhez pedig Mikes legföljebb ürügy, akár Kőrösi Csoma Sándor, egyébként, s épp ezért méltatlan hozzá. Ilyenféle moralizáláshoz ajánlott továbbá Apáczai, Heltai, Misztótfalusi - várjuk. Semmi a lélek mélyéről, a képzeletbeli nagynénivel ápolt különös viszonyról, a műfaji interferenciákról, a közelkelet kultúrájának kiváló dokumentálásáról, arról, hogy ugyanakkor, ugyanott maga Rákóczi is számüzetésben élt, s aztán még mások máshol is. Amikor aztán középiskolában ismét találkozna vele a diák, úgy igazán, a szöveget korban, kontextusban elhelyezve, akkor már nem kíváncsi rá: valaki végérvényesen eltorzította benne a Mikes képet, akkor sem értette, most sem szereti. És akkor szegény Mikest kitöröltük a tantervből. Csakhogy Mikes szívós fajta: ha mi kidobtuk az ajtón, ő bejött az ablakon. S most újfent ott csücsül Rodostóban, kiváló ürügy, hogy a mikesi magatartás tanulságairól mondjunk szép példabeszédeket. Mert ő a mi székelyünk.

***

A mikesi magatartás tanulságai. Ez a cím állt szép, krétával írt kalligrafikus betűkkel 1990 tavaszán a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum valamely tantermének tábláján, még ott, a régi épületben. Ott volt ugyanis a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakasza. Nagy bravúr volt, azelőtt való évben ugyanis még Mihai Eminescu Olimpiának hívták ugyanazt a versenyt, valahol, sokkal messzebb, ahol gyárlátogatáson megnézhettük, hogyan készül a csapágy vagy az inggomb. Ez a cím pedig a teljes tétel volt. Nem volt se részletes pontozás, se javítókulcs, gondolom, követelményrendszer se. Nem lehetett se Országos Tételszerkesztő Bizottság, se a megyék tanfelügyelősége által kiszabott tételjavaslat-kvóta. Az oklevélnek se volt iktatószáma, s nem írta alá semmilyen államtitkár, de a régi címert már leragasztották a MADISZ-logóval. Mert az épp akkora volt, hogy elfedte. Egyszóval minden borzasztóan szakmaiatlan volt. Mi pedig, tarisznyások ott ültünk a bentlakás lépcsőin, s torkunkszakadtából énekeltük, hogy kelj át a tengereheeeen, és ez akkor borzasztóan nagy lázadás volt. Akkor is rebellis voltam, akkor is úgy gondoltam, hogy a Mikest nem értő társadalom (ezt így írtam, pedig még nem tudtam, mi az) úgy indul el a tanulságtól, mint kezdő táncos a kályhától, és ezért a rebelliómért, mint szokatlan, újszerű megközelítésért, valamiféle díjat kaptam. Mikes ott ült, nézett bennünket meg a tanulságot boldogan, hisz akkor még a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny tényleg a nyelvről és irodalomról szólt. Sokkal később derült ki, hogy a bentlakás lépcsője tele volt leendő költőkkel, írókkal, irodalomtörténészekkel, nyelvészekkel – meg tételszerkesztőkkel.

***

És maga, Király, hol volt a vakációban? Osztályfőnököm két dilemmával küszködött: az egyik, hogy én vagyok-e vagy az anyám, s ha nem az anyám, akkor melyikünk a Király, a másik, ennél sokkal frissebb az, hogy a december óta elkövetett rebellióimról akkor most kinek kell jelentést tennie. Sepsiszentgyörgyön, tanár úr, a Mikes Kelemen Tantárgyversenyen. Kicsoda? Mikes Kelemen... S mit csinált? Díjat hoztam, tanár úr. Miből is? Magyar nyelv és irodalom... Ja! Az is egy tantárgy?

***

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy eldördült a startpisztoly, s mindenki őrült futóversenybe kezdett. Az, hogy ki hová mehet, kinek a diákja hányadik, ki mit javít, hány dolgozatot, ki kinek kedvez, ki miért hurrogja le a másikét, hányan mehetnek, ki milyen osztályra vehet vonatjegyet, s hogy az oklevelet, igazolást erről az egészről egyáltalán meg kell őrizni, nemcsak emlékbe, no, ha ezt látta volna Mikes, maga kért volna letelepedési engedélyt Rodostóban, hogy onnan még a hegyen át se nézzen vissza. Mikes már nem tudott a keresztjavításokról, a korrupcióról, az sms-ben adott tippekről, a kicserélt tételekről, a téglákról, a rádióműsorokról, az őrült tülekedésről, a megrendelt jegyekről, a politikai különdíjakról, az óvásokról, a díszbeszédekről, a statisztikákról, a megyék sorrendjéről, a titkosított tételek elő- és utóéletéről, az illusztris személyiségek impozáns felvonulásáról, no meg arról, hogy mindezért a tanárnak mennyi pont, s a diáknak mennyi pénz jár. Vagy fordítva. Mózes azóta nem kelt át a tengeren.

***

Voltam fekete listán, voltam fehéren. Nem mehettem, mert jelentkeztem, jelentkeztem, tehát nem mehettem. Voltam listaíró, írtam fehéren feketét. Voltam pluszban, sőt mínuszban. Voltam kísérő és sofőr, apród és számkivetett. Voltam szervező, ki nem szervezhetett, voltam tételíró, ki nem szerkeszthetett. Voltam kitúrva, voltam leszúrva. Voltam interjúalany, mondtam díszbeszédet, s ültem az utolsó sorban fehéren. Voltam... De Mikessel nem találkoztam.

***

https://www.youtube.com/watch?v=J6yMBQA9XiM

***

Én a Mikesről mikor fogok igazolást kapni? Gondoltam, vége, lejöhetek a színpadról, de maradt még egy kérdés. Mert Mikes igazolás lett, csupán egy papír, ritka értékes, értékesebb, nyilván, mint holmi leveleskönyv. Igazolás, darabonként 1-2-3 pontért, szabadon sokszorosítható, csereberélhető, hamisítható. Több igazolás íródik, mint dolgozat, de soha nem elég. Ezért élünk, ezért kísérünk, szervezünk, van a bizottságnak elnöke, ügyvezető elnöke, sőt alelnöke is, akár több is, hogy mindenki, aki akár egy díszbeszédet is mond, ponthoz juthasson. Pont. Ha tudtam volna, hogy kit tisztelhetek személyében – nos pont ugyanezt gondoltam volna.

***

Nemzetközi Magyar Tantárgyverseny. Értem. De azóta se hiszem.

***

Ülünk a konzullal a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának díjkiosztó ünnepségén, a kolozsvári színház színpadán, reflektorfényben, előttünk bársonnyal fedett díszasztal. Azóta se tudom, miért. Miért várakoztunk, miért hunyorogtunk, mi késett, miért szegeződött ránk annyi tekintet, miért nem voltak mikrofonjaink. Milyen jó, hogy az RMDSz kezdeményezte ezt a versenyt! Ó, igen, az első versenyt 1970-ben szervezték. És milyen fontos, hogy a magyar kormány is támogatja! Hallom, konzul úr, hozott egy szép albumot. Igen, a legjobb csángó gyermeknek szeretnénk átadni. Nagyon fog neki örvendeni. És tudják már, melyik megyéből jött? A csángó gyermek? Igen, Bákóból. Olyan messziről? Nahát!

                                                                                        ***

Mos azt hiszem, a mester betért hozzánk egy jó szóra. Rajtunk múlott, mindannyiunkon. Az új, megváltozott versenytanterven, mely sokkal közelebb vezetett bennünket az irodalomhoz. A tanáraitokon, akik az új szelek szavait meghallották és megértették, benneteket készítettek. A mester-tanítvány varázslatos viszonyán, az örök köteléken. A tételjavaslók komoly, igényes munkáján, akik lehetővé tették, hogy több száz tételjavaslatból választhassuk ki nektek azt az egyet, ami megihlethetett benneteket. A bizottságon, az ő alázatos munkájukon, a tisztaságon és szakmaiságon, amit elvként közösen elfogadtunk. Jó látni a békés, indulatmentes, korrekt és jó hangulatú munkájukat, s hogy ez a megváltozott bizottsági attitűd, a főhelyekről való alászállás milyen sokat jelent éppen a mikesi magatartás tanulságaiban. Látta Mikes a szervező csapat emberfeletti tusáját a megváltozott versenyszervezési szabályzatokkal, tévelygéseinket az útvesztőkben, a jogi grádicsok között. S látta, hogy erről ti, diákok mit sem tudtok, és ez így jól van. S aztán olvasott Mikes számtalan szebbnél szebb gondolatot, komolykodó, bölcselkedő szavakat és ízes, fordulatos meséket. Ott mosolyog a Márvány-tenger partján, és várja, hogy ezt a nagy ügyet minél többen érezzük sajátunknak. Mert több ez, sokkal több mint verseny. Minden versenyünk őstojása, értelmiségi létünk évenkénti megnyilvánulása, életérzés, tarisznyás lázadás, 48 éves különös szokásunk, hogy évente egyszer a legjobbakkal az irodalommal bíbelődjünk. Felfedezése az irodalom tágasságának, afféle nyújtózkodós ünnepe az erdélyi irodalomoktatásnak. Mikes, jó mester, jövőre visszavárunk. 

(Ügyvezető elnöki beszéd, Nagyvárad,  2019., részlet)

Ügyet akkor lehet vezetni, ha van ügy. 50 éven át aligha lehetne fenntartani egy versenyt, ha azért nem dolgoztak volna – százak és ezrek. Ha az, aki kezdeményezte, ne tartotta volna saját ügyének. S nem vittük volna sötét korokon át tarisznyánkban tovább a versenyt, ha az csupán egy versengés lett volna, nem mindannyiunk közös ügye. Generációk nőttek fel, kiknek kötetnyi visszaemlékezése csupán apró szilánk mindazokból a történésekből, amiket a lelkünkben érzünk. Megéltünk persze sok olyan pillanatot is, amit határozottan el kell felejteni, ami feledhető, és amire illik nem emlékezni.  50 év emlékezete tette a Mikest igazi transzgenerációs élménnyé. S meg kell értenünk, hogy ez a közös élmény az, ami kiemeli a versenyt a bizottságok, táblázatok, nyilatkozatok, kinevezések és igazolások hervasztó valóságából egy másik dimenzióba, ahol az ittlétünk üggyé válik, élménnyé, az irodalom tágas terében való nyújtózkodássá. Keljetek át a tengeren!

                                      (Ügyvezető elnöki beszéd, Gyergyószentmiklós,  2023., részlet)

Mi, felnőttek minden megnyitó ünnepségen felidézzük az olimpiáról őrzött emlékeinket, nosztalgiázni illik, jelezni, hogy annak, amit ti most átéltek, mi is részesei voltunk. Nem mesélem el újra, hogyan énekeltük itt Szentgyörgyön, nem messze tőlünk, abban az épületben, ahol a Mikes Kelemen Elméleti Líceum egykor működött, az olimpia himnuszát, hogy Mózes a dalban hogyan kelt át a tengeren, sőt, a tengere-he-e-en, tartok tőle, hogy azok, akik évről évre itt vagytok, s ezt halljátok, egyszer figyelmeztetni fogtok, hogy ezt már mondtam, de nem így. Pedig fontos nekünk, hogy láttuk, amint a Mihai Eminescu olimpia Mikes Kelemenné lesz, s olyan élményeket éltünk meg együtt, melyekről nem is tudtuk, hogy egyszer majd fontosak lesznek nekünk.

Szabó T. Annával tegnap véletlenül keveredtünk egy asztaltársaságba, s az ilyenkor természetes, hogy felidézzük az olimpiával kapcsolatos emlékeinket. Így kerül szóba az 1986-os év olimpiája. Vasluiban, mondom, igen ott, abban a sajtszagú bentlakásban. És bár egymásra Vasluiból nem emlékszünk, akkor ott mindketten ugyanazt a szagot érezzük újra orrunkban, a mindenünkbe beívódott bentlakásszagot. A közös sajtszag-élmény egyből másfele tereli a beszélgetést.

Most nézzetek jól körül, mert azokkal az emberekkel, akik most körülöttetek ülnek, egész életetekben másképp fogtok beszélgetni, mint azokkal, akik nincsenek itt. Ők is értékes emberek bizonyára, de titeket össze fog kötni a közös élmény, valami megmagyarázhatatlan érzés, valami sajtszag.

(Ügyvezető elnöki beszéd, Sepsiszentgyörgy, 2024. Részlet)

Te ki vagy?

Apró szőke gyermek rántja meg a blúzom sarkát. Te ki vagy? Szia, tücsök, én az igazgatónéni vagyok, mondom neki, azt hiszem, kedvesen. Mosolyog, hunyorog. Biztos van rendes neved is...

No, ilyenkor az ember agyán sokminden átfut. A sok félreértelmezett vezetői szerep, a mindenható igazgatók, akik jöttén szétrebbentünk, az igazgatói irodákban való számonkérések, tanári lépcsők, tiltott folyosók, tűsarkakon imbolygó butuska fodorcsodák, fábólfaragott doktorok, az asztal sarkát csapdosó félrészeg megmondóemberek, áldozatok, akik panaszkodnak, hogy „mióta pozícióban vagyok (misszionárius vagy majom? – hm), egyetlen szabad hétvégém sincs”, hűvös dámák, akik nem felelősek semmiért, lázadó hősök, kikről sorra kiderült hogy igen, ők súgtak be mindannyiunkat, talpig zsinórban feszengő egykori pártaktivisták, katedrán szétfolyó, sárga egyetemi jegyzeteket diktáló unott pályakezdők, tanfelügyelőknek cukornélkülcsakiscukornélkülugyejóltudom kávét lötyögtető vidéki nagyasszonyok, kik telefonon ordítanak a beosztottaikra, hogy a következő percben kiöltsék hosszú, bársonyos nyelvüket – mily hasznos adottság! – fácsemsöfiébinyé, az iskolai grund helyén gyermekláb nem érintette nyírt gyepet nevelő maximalisták, fordászolt fejek, mik a kellő pillanatban függőleges irányú ismételt mozgásra képesek, nyelvzsenik, kik a pillanat törtrésze alatt megtanulnak egy soha addig nem beszélt magyar nyelvet, szakértők, kiknek fogalma se, tanácsosok, kiknek tanácsa se, fentről jött illetékesek, kiket fűtött autókkal várnak s bélelt csokrokkal, a magyarság egyetlen kompetens képviselői, kik egyetlen napig se tanultak volt magyarul, önmaguknak okleveleket osztogató elővigyázatos papírgyűjtők (ó, az a sok lombos fa!), funkciókkal vigasztalódó bukott nők, ponthajhászok, kik idén harmadszor végzik el ugyanazt a tanfolyamot, mert tudodazkellazalegjobbnemkellmennicsakfizetni, botcsinálta funkcióörökösök, konferenciák kapujában pucsító füligrúzsos barátnők, négy idézetet három közhellyel beszéddé nyomorító kényszerszónokok, békebajnokok, kik a helyzet áldozatai, pinkhajúak szövetsége - egy nemzedéknyi korrupció, végtelen energiájú ranglétramászók, táv- és tévoktatáson sprintelő befutók, funkcióba lábujjhegyen surranók, körülbelülénvagyokafőnökök, törvénytevő notesztulajdonosok, domináns dívák, álarcaik mögé sértetten elvonuló úrhölgyek, szaktalan szakfelügyelők, ideiglenesen kinevezett helyettes felettesek. Ezek jöttek, táncra perdültek. Láttam őket és szagoltam.

Hát persze, hogy van rendes nevem is. Izabellának hívnak. Jó, akkor így foglak szólítani. Te szólíts tücsöknek, de ne felejtsd el. És már rohan.

Nem felejtem.

Libbenős

Teszek-veszek. Asztalt cserélek íróasztallal, egyiket ki, másikat behurcolom, találok még fölösleges címkéket a székek támláján, kitalálom, hogy az a bizonyos szép abrosz jó helyen lenne a díszteremben. Apró kislány pördül be utánam. Mit csinálsz itt? Rendezgetek. És itt mi van? Ez itt a díszterem. Olyan nagy! Táncolni is bírsz benne. Egy hete van nálunk, román tagozatról érkezett, vegyes családban él. Örültünk neki, ő is jól érzi itt magát. Próbáld ki, tudsz-e táncolni - mondom. Tudok, bizony! Egyszerre libben a lányka a szemem sarkában, és a hímzett abrosz a kezemben. Juj, de szép! De szép! - mondja lelkendezve, s körültáncolja az asztalt. - Ezek magyar virágok, ezek magyar levelek! S a magyar virágok, magyar levelek mosolyognak a simítása alatt. 

Fülbemaló

Csak éppen bedugom a fejem a Híd utcán a napközis csoportba megkérdezni, van-e valamire szükség, de már ugrik is a nyakamba, mikor meglát, s visítja, hogy szia. Hároméves, nincs tíz kiló, itt van nálunk, biztonságban. Már nem sír. Azóta kisimult, felbátorodott, mosolygós, csodaszép.  Úgy kapaszkodik belém a pehelysúlyával, hogy nem is érzem, mikor félresimítja a hajamat. De szép a fülbemalód! Micsoda? – mosolygok – a fülbemanóm? Fül-be-ma-lód. Olyan szépen artikulál, hogy hagyom. Ami ilyen erővel akar fülbemaló lenni, annak hagyni kell, hadd legyen. Én is szeretnék ilyen fülbemalót, pont olyat, mint a tied. Értem én, hogyne érteném. Hát persze. Látom, nincs kifúrva a kis füle, mondom is neki, hogy azt most rögtön nem lehet, mert nincs mibe akasztani. Akkor fúrjuk ki! Az fájna neked. Az nem baj, ha fáj, mondja, én azt kibírom.

Milyen igaz...

Emberségről példát. Viharban

Mire az iskolához érek, már seprik az udvarról a cserepet, a javát nem is láttam. Tegnap viharban, sötétben sejtettük csak, mekkora a baj. Messziről látni, két hatalmas lyuk tátong a frissen átadott iskola tetején, szép új, rózsaszínű álom, mindannyiunké. Az utcáról már este összetakarították a cserepeket, a maradékot szedjük a lépcsőről. Nem aludtunk – mondjuk egymásnak.

Hallottad? Igen, már itt vagyok.

Lassan jönnek. Néznek fel, néznek rám. Nincs nagy baj, mondom. Bent minden rendben? Igen. Akkor jó, az a fontos. Nincs baj.

Mire telefonálnék, a munkások már rakják a cserepet az autóra.

Jól vannak? Jól, hála istennek. Minden rendben? Majdnem.

Nincs komoly baj, mondja apuka, kézenfogva hozza a kislányát. Néz fel, hümmög. Románul hümmög. Komolyan mondom, ez az iskola úszta meg a legjobban, mindet láttam, éjjel egyig terepen voltam. Jó, hogy nincs baj, mi szerencsések vagyunk. Elköszön. Pólója hátán a tűzoltóság felirata. Szerencsések vagyunk, mondom én is. Ő meg én vagyunk a mi.

Jól vagy? – kérdi egy kis tücsök. Én? – csodálkozom. Nem te - az iskola.

Odabenn gyűlnek, ülnek a szőnyegen, s most mindenkit meg kell hallgatni. A szemem sarkából látom, amint a tanító nénik ronggyal a kezükben rejtélyes vízfoltokat kergetnek. És akkor a szomszéd házának teteje...

Ma gyalog jöttünk. A miénket is. Majdnem, egy hajszálnyira, éppen akkor, szerencsére nem. Nem baj, az a fő, hogy.

Hallottad? Baleset volt. Kórházban vannak. Kik? A mieink.

Jól vagyok! És a nyuszim is jól van.

A lépcsőfordulóban még látni a tócsát. Végigjárom az osztályokat, mondom a nagyobbaknak, vigyázzanak a parkban, a kidőlt fák veszélyesek lehetnek. Igazgató néni, mi van a Híd utcán? És a kicsik? Jól vannak?

Mondom telefonon is, nincs nagy baj. Bár panaszkodunk viharkárainkról. Kicsit elérzékenyülve sajnálom az autómat, s mulatunk magunkon, hogy gyengéd szálak fűznek a járgányainkhoz. Neve van, csaj. Kölcsön  adom az enyémet, mondja.

Telefonál az építész, a biztosító, a tanfelügyelőség, a polgármesteri hivatal, láncfűrészeket hallok. És azt a fenyőt nem? Ma nem, holnap visszajövünk. Ma mindenki más hangon szólal meg. Nem baj, mondják. Sose mondják így. Doamne ajută. Egy helyről hárman hívnak, egy táblázatot kétfele diktálok, nincs internetünk. Néha működik a telefon. Kolléga jön, egy órával hamarabb menne haza: összeszedné az udvaráról a törmeléket.

Jól vagyunk. 

Fotó: Kerekes Gabriella

Tizenkét kőmíves

(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a Németh László Elméleti Líceum Híd utcai iskolaépületének avató ünnepségén)

"Tizenkét kőmives összetanakodék, Magos Déva várát hogy fölépittenék. Hogy fölépittenék fél véka ezüstér, Fél véka ezüstér, fél véka aranyér."

A történet alapja az építő áldozat hiedelme. A régi embernek az a hite, mely szerint maradandót építeni áldozat nélkül nem lehet. A motívum a mítoszok világában vándorol, az embernek a szellemvilággal való küzdelmét értelmezi. Gyökerei olyan mélyen nyúlnak vissza az emberiség közös tudattalanjába, hogy fel-felbukkanó utalásokban különböző kultúrákban, különféle műfajokban más-más nyelveken jelenik meg, a pogány varázslat vallásos szokásokká szelídül a húsvéti bárányáldozatban, a kínaiak a Nagy Falhoz kötik beépített áldozataik szellemét, a hinduk kapuik oldalába temetik az áldozatot, az ősmagyarok a küszöb alá temettek, a kőművesek hamut kevernek a mészbe.  A mai ember már csak virágcsokrot köt új háza tetejére, házavatót tart, iskolaavatót. Mert tudja, áldozat nélkül nem lehet építeni. A magyar nyelvterület keleti részén elterjedt, a falba épített asszony motívumát variáló mondát a Kaukázus vidékéről hozzuk magunkkal, innen balladaként terjedt el a balkáni népek kultúrájában, a számunkra legismertebb változatában Manole mester építi Arges kolostorát 9 kőmívessel, az  albán változatban 3 kőműves tanakodék össze azon, hogy egy édesanyát, Rozafát a falba építse, de ismerjük a történet bolgár, szerb, horvát, görög, grúz, mordvin változatát is. Míg a roman változat Manole mestere dokumentálható, mi más, mint örmény származású  létező személyiség, a mi mesterünk mítikus hős, jelképes alak, archetípus. A ballada motívumai szabadon felcserélhetőek, egyes változataiban, például az ikafalviban egy ismeretlen tornyot rak Kőmíves Kelemen, legendája nem kötődik egyértelműen Déva várához: Elindult, elindult, tizenkét kőmíves Híres torony helyré, híres torony rakni”. Kisborosnyón mondják: “Szép piros véreddel meszet kell ótani./ Úgy áll meg a torony, a nagy bécsi torony.” Állhat az a híres torony bárhol, Déván, Bécsben, Nagybányán, Kőmíves Kelemen alakja jelkép, a munkájáért áldozatot hozó, közös törvényüket sajátmaga ellen fordító, önmaga döntését háromszor elátkozó mesterember, alkotó művész jelképe. Vívódása, tépelődése, átka és lelkiismeretfurdalása máig aktuális kérdéseket vet fel:

Etikus-e az a törvény, amit tizenkét kőmíves tett, avagy meddig tart a kollektív felelősség? Az áldozat mindig az egyéné – a győzelem a csapaté. Szörnyű tette egy irracionális döntés eredménye, a nagy közös akarás tragédiához vezet. Törvény-e az, amit tizenketten akarnak? S kire nézve törvény? Az áldozatra is? Hol éli meg Kőmíves Kelemen a valahová tartozás élményét? Kihez hű? Kinek hazudik? Mit él át, mikor újra és újra leomlik a fal? Miért építi mégis újra? Hogyan működik a tizenkét kőmívesek csoportdinamikája? Hol áll ebben a csoporban Kelemen kőműves? A ballada legismertebb változatában mi a demokratikus vállalkozást ismerjük: tizenkét kőmíves összetanakodék. A kibédi változat viszont így szól:  Kőműves Kelemen reggel felkel korán, s a tizenkét emberire szól: – Gyertek ide hozzám! Odamentek az emberei.” Úgy sejtjük, körülbelül ő a főnök.

Minden valószínűséggel legrégibb, esztétikailag legértékesebb balladánk főhőse sokkal több, mint balladahős. Történetében rengeteg kulturális utalás, etikai, pszichológiai reteg filcesedik össze. Sorsa az önmagával, végzetével küzdő hős lélektani folyamatát mutatja be: alkotni akar, s pénzt keresni. Tenni és nyerni. Inkább csak nyerni. Kőmíves Kelemen nem a közösségért épít, nem az örökkévalóságnak, nem az ellenség ellen. Nem. Fél véka ezüstért, s fél véka aranyért dolgozik. S a bravúrért: a lehetetlent kísérti. Kell még, görcsösen kell a fél véka ezüst, fél véka arany, még ha asszonya hintón is jár hozzá, s nagyobbik kocsisa hajtja a lovakat, négy pejlovat. Úgy sejtjük, tehetős ember volt. Súlyos árat fizet. De mit ér a fél véka ezüst és fél véka arany, ha minden emberi kapcsolatát elpusztította, s nem marad más, csak a bizonyosság: a falba épített hangok előbb-utóbb megszólalnak. Kőmíves Kelemen lelki törésének legszebb árnyalata az, ahogyan értékrendje átalakul: átkában elpusztítana hintót, lovat, szórna az útra tüzes istennyilát. Ekkor jön rá, hogy számára az ember többet ér a fizetségnél.

Hogy szól a történet női szólama? Tényleg az ura akarata előtt fejet hajtó, kérdezés nélkül engedelmeskedő nőalak-e a balladás ideál? Ugyanaz, aki hintón jár, s ellentmondást nem tűrő hangon figyelmezteti kocsisát a lovak valós tulajdonjogáról, most elfogadja a törvényt? Azt a törvényt, amit csak az akarat szab, nem a racionalitás?

A ballada őrzi egy régvolt nyelvállapot szépségeit, nyelvjárási ízeket, a változó nyelv korabeli lenyomatait. Egy válaszúti változat szerint „Kinek felesége Hamarább jő ide, Annak vérit vesszük, Kulimászba tesszük, Kulimászba tesszük, S a mészbe keverjük.” A mészbe a régi mesterek sokmindent kevertek: tejet, petróleumot, hamut és vért, mert a mész magában nem köt, kell hozzá a kulimász. A kulimász örök. Eredeti jelentésére[1] nem nagyon emlékszünk, de van. Kőmíves Kelemen tragédiája végülis ez: szakmai tudásának hiányát babonával akarja pótolni. Lelkes, de nem ért hozzá. Mondhatnánk, szívügye az építkezés. Igyekezete hősies, mégsem példaértékű. Kétségbeesésében imádkozik, de nem segítséget, nem valamiféle racionális megoldást kér, hanem varázslatot s átkot. Mert ez egy középkori történet.

Van-e ennél aktuálisabb üzenete ennek itt egy iskolaépület udvarán?  Milyen az ember? Milyenek a kőmívesek? Ki kicsoda a mi balladánkban? Mit kezdünk a balladai homállyal? Mennyi időnk van csodálni a megépült várat, s szembenézni önmagunkkal, értékeinkkel? S míg mi építünk, lesz-e még gyermek, ki minket hazavár?

Foto: Pongrácz Panni

---

[1] Fenyőgyantából főzött sötét színű kenőcs